Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Mert mindenki magáénak érezheti, aki tudja, milyen érzés kirekesztettnek vagy kirekesztőnek lenni akár vallási, faji, vagy társadalmi diszkrimináció kapcsán - írja Steiner Kristóf.
Az elmúlt néhány év során egyre több izraeli barátom és ismerősöm tekint Berlinre afféle “második otthonként” – pedig az egy emberöltővel idősebb generáció fejében és szívében a város, és összességében Németország még erősen összekapcsolódott a holokauszt borzalmaival. Ám míg egyes országok a második világháború során elkövetett gaztetteket egyszerűen áttestálják a német megszállásra, Németország, és különösen Berlin a teljes felelősségvállalást választotta. Rengeteg zsidót ismerek, akiknek a felmenőit Lengyelországban, vagy Magyarországon mészárolták le, és a trauma úgy megviselte a családot, hogy mai napig nem kívánnak az ősök szülőföldjére lépni, ám Németország évtizedek óta nagyon tudatosan dolgozik azon, hogy a világ minden csücskébe eljusson az üzenet: „tudjuk, hogy van, ami megbocsáthatatlan”.
A „mossuk kezeinket" attitűd helyett Berlinben szinte lehetetlen olyan utcasarkot találni, amely nem őriz valamilyen fájdalmas emléket az elűzött, elmenekült, vagy munkatáborokba deportált zsidó közösséggel kapcsolatban. Az egykor zsidók lakta épületek előtt a járdába ékelt emléktáblák, a Brandenburgi-kapu mellett a monumentális, névtelen sírkövek labirintusára emlékeztető Holokauszt emlékmű, vagy épp a zsidó múzeum, amelynek épülete már önmagában is erőteljes művészeti alkotás – leginkább egy gigantikus, kívül-belül körbejártható, élő, lélegző szoborhoz tudnám hasonlítani, amelyet minden látogató saját belátása szerint fedezhet fel és értelmezhet.
Egy kiállítás tárgyai
A nyers betonfalak éles vonalakat írnak le, az ablakok ostorcsapásoknak tetszenek, odabent pedig az épület minden egyes szeglete mesél valamit. Olykor eltűnt zsidó családok személyes tárgyaival – legyen az egy egykoron Berlin-szerte híres izraelita ruhatervező varrógépe, amely életben hagyott „lélekként” maradt ott a szabóságban, vagy egy kislány levele Auschwitzból, melyben megírja, hogy vannak napok, amikor egy darab margarint kapnak ebédre. Máskor Hitler uralmának tárgyi emlékeivel – plakátokkal, amelyek megtiltják a zsidóknak, hogy nyilvános helyeken mutatkozzanak, legyen szó színházról, uszodáról, vagy akár egy élelmiszerboltról. Megint máskor pedig évszázadokkal a holokauszt előtti időkbe, a középkori zsidóüldözések korába utazhatunk vissza, amelyekről már nem tanítanak az iskolában, így sajnálatos módon a kollektív tudat nem őrzi az emlékeket.
A falakban ott van az élet és a halál
Ám ami igazán földhözvágott, az épületet megtervező Daniel Libeskind zsenialitása: az izraeli építész szürreális, deprimáló folyosókat tervezett, amelyek közül néhány kiállítótermekbe, néhány pedig zsálutcábak vezet – közülük egy pedig egy úgynevezett Holokauszt-toronyba: egy mély, ablaktalan üregbe, amelynek mélyére tompán beszűrődik az utca zaja, ám a magas, szürke cementfalakon kívül semmi semmi sem látható. Legalább is nem szemmel – szívvel viszont annál inkább. A másik erőteljes élmény a Száműzetés Kertje – egy labirintusszerű udvar, amelynek kövezete észrevétlenül lejt különféle irányokba, így a betonfalak között sétálgatva az ember hamar szédülni kezd. Az építész szándéka az volt ezzel, hogy metaforikusan éreztesse a látogatóval mindazt a bizonytalanságot, kilátástalanságot és instabilitást, amit a német szülőföld hátrahagyásával a zsidóknak magukra kellett vállalniuk.
Soha többé!
A múzeumban eltöltött két és fél óra végére érzelmileg és fizikailag is végtelenül kimerültnek éreztük magunkat – de azt is tudtuk, hogy ezzel az energiával, amit itt hagytunk, „tartoztunk” a világnak. Mi több, mindannyian tartozunk annyival az emberiségnek, hogy észben, és életben tartjuk azokat az emlékeket, amelyek megakadályozhatják, hogy megismételjük a saját hibáinkat. Nekünk, Föld-lakóknak nagyon rövid a memóriánk – ennek pedig egyik szomorú és látható indikátora a zsidóüldözés, amely ilyen-olyan ideológiákkal párosulva évszázadonként rendre ismét felüti a fejét. És bár a múzeum nyilvánvalóan elsősorban a zsidók hányadtatott sorsát eleveníti fel, a kiállítást övező feliratok, magyarázatok és brosúrák időről időre kitérnek rá: az épületet, és az egész koncepciót mindenki magáénak érezheti, aki tudja, milyen érzés kirekesztettnek lenni – vallási, faji, vagy társadalmi diszkrimináció kapcsán. Amin a zsidók keresztülmentek, az soha többé nem történhet meg – nem csak a zsidókkal, senkivel sem. Ezért kell békésen küzdenünk az egész világon egyre több csalódott, eltévelyedett embert maga mellé állító radikalizmus ellen. Ebbe pedig egyaránt beletartozik minden olyan ideológia, amely szerint bárki kevesebbet ér a másiknál, csak azért, mert teszem azt zsidó, muzulmán, meleg, izraeli, palesztin, vagy épp kelet-európai.
Mindannyiunk története
Mindannyian egy hajóban evezünk, így aki léket vág a másik kabinjába, saját hullámsírját készíti elő. A kabbala tanai – a júdaizmus miszikus gyökerei – szerint izraelitának lenni valójában nem vallás, vagy származás kérdése. Sokkal inkább egy bibliai kód, ami azt jelenti: nem nyugszunk bele a kiszolgáltatottságba és a jogfosztottságba, és hajlandóak vagyunk magunk mögött hagyni az egoista, bosszúszomjas, önző világrend diktálta rabszolgaságot, hogy megtaláljuk a saját, személyes Kánaánunkat, ahol végre félelem nélkül igazán önmagunk lehetünk, erre pedig meladjuk a lehetőséget másoknak is. Ez a kitartó, állandó, személyes és globális szabadságharc pedig vallásra és származásra való tekintet nélkül mindannyiunk joga, sőt, kötelessége.
