Sokan egy kalap alá veszik az utcazenészeket a hajléktalanokkal, ráadásul a tehetségek szabadságát egyre több rendelet korlátozza itthon és külföldön is. Mégis vannak, akik ebből élnek meg.
Nem bírom az utcazenészeket. Hangosan és erőszakosan koldulnak – ütötte meg a fülem ez a jellegzetes negatív sztereotípia Swansea belvárosában nézelődve, ahol épp az aktuális kedvencem, egy nagydarab, fekete szaxofonos srác fújta a Beat It-et. A sétálóutcán gyakran megfordul egy törékeny, elképesztően jó hangú lány, Jemma is a gitárjával, és egyre több kezdő utcazenészt látni, akik szorgalmasan gyakorolnak a hidegben, hogy az adventi vásár idejére megedződjenek és többórás repertoárral állhassanak ki szórakoztatni a nagyérdeműt – és természetesen pénzt kereshessenek ebből. Mert van, aki jóformán csak ebből él, akár egyhelyben, akár vándorolva. De vajon mitől függ, hogy jól keresnek-e az utca muzsikusai, és mi minden nehezíti meg a dolgukat? Hazai és külföldi (utca)zenészeket kérdeztünk személyes élményeikről.
