Hétfő este James Blunt az Arénában lépett fel, és előtte interjút adott a Díványnak. A koncert hivatalos kezdete előtt három órával, egy bögrével a kezében jött be a beszélgetésre, az a koszos víznek kinéző tejes tea volt benne, amit az angolok annyira szeretnek. Amíg vártunk rá, a Moon Landing album és turné posztere előtt ültünk, amin szinte természetellenesen kékre van photoshoppolva a szeme. Bejött James Blunt, és döbbenet: ez nem photoshop, a valóságban is ilyen a szeme.
Az egykor katonaként szolgált énekes profin válaszolgatott a kérdéseimre, de azért kicsit az a benyomásom volt, hogy a popsztárságból nem az interjúadás a kedvenc része, ezért talán alább jobban visszaadja a hangulatot, ha nem tegeződve, hanem magázódva fordítom le az angol beszélgetést. Egy téma volt csak, amin James Blunt szemlátomást kifejezetten belelkesült, ekkor kezdett el trágár szavakat használni – nem cenzúráztuk ki őket, úgyhogy egyértelmű lesz, hogy melyik az a rész, amit az énekes különösen fontosnak talál. Az interjú alatt koncertbeszámolónkat olvashatja.
Azt szokták mondani, hogy elég sokat változott Budapest az utóbbi években, amióta utoljára itt járt. Érzékelt ebből valamit?
Azt hiszem, hat éve volt, hogy utoljára itt voltam, de akkor valószínűleg az a legjobb Budapestben, ami nem változott. Hosszú ideje nem jártam ennyire szép városban.
Merre volt?
A belvárosban, és észak felé egy parkban – nem tudom semminek a nevét! (Nyilván a Városliget volt – a szerk.) Láttam pár hihetetlenül szép múzeumot és épületet.
Mindezt mennyi idő alatt?
Ma reggel érkeztünk, de van egy biciklim és azon tekerek körbe, nagyon sok helyre el lehet így jutni.
Nem ismerték fel az emberek?
Egy biciklivel gyorsan halad az ember, úgyhogy nem szoktak. Az együttesből mindenki hozott magával biciklit a turnéra, úgyhogy minden reggel felpattanunk a bringára. Egyébként ülhetnék egész nap egy ilyen szobában, mint ez! Amilyen szép város Budapest, szörnyű lenne, ha csak ennyit látnék belőle! Busszal turnézunk, a buszokban 12 darab, koporsó méretű ágy van, azokban alszunk. De legalább van egy hűtőnk, tele sörrel, és így guruljuk körbe a világot 18 hónap alatt.
Nem semmi. Felmerül a kérdés, hogy fizikailag melyik embert próbálóbb: így turnézva lenyomni másfél évet vagy másfél évet lehúzni a seregben?
Mindenképpen a sereg durvább. De azért tényleg hasonlít kicsit a kettő, akkor is egy csoportnyi férfival utaztam mindenfelé, csak akkor tankokkal. Most tank helyett van egy valamivel kényelmesebb turnébuszom.
Nem hiányzik a rendszeres rendes edzés? A buszban nyilván nincs konditerem...
Egyrészt a biciklizéssel sportolok, másrészt az emberek meg szoktak lepődni a koncertemen, mert az nem csak annyi, hogy ott áll egy pasas egy gitárral és szomorú dalokat énekel, hanem kapnak egy rengeteg energiával, tempóváltással teli show-t. Elég megnézni a koncertemet, és rögtön érthető, hogy ezen kívül miért nincs szükségem más edzésre.
A legfrissebb szenzáció önnel kapcsolatban az, hogy a Hello magazinnak azt nyilatkozta alig egy hete, hogy bocsánatot kér, ön szerint is idegesítő szám a „You're Beautiful”...
...ezt szokták kiragadni belőle, de nem ezt mondtam.
...igen, elolvastam a teljes interjút, és valóban arról volt szó, hogy ön megérti, miért találják sokan idegesítőnek ezt a dalt – nem arról, hogy ön szerint is pocsék vagy irritáló lenne. Mit szólt, amikor azzal kellett szembesülnie, hogy mégis így tálalták ezt a nyilatkozatot?
Azért nehéz interjút adni, mert tudom, hogy könnyen kiforgatják a szavaimat. Olyan világban élünk, ahol mindannyian a negatív dolgokra fókuszálunk, a negatív sztorikkal lehet eladni az újságokat. Persze, hogy van egy-két negatív komment az interneten, de közben igazából túlsúlyban van az a sok ezer, talán milliónyi ember, aki eljön a koncertjeimre. Bizonyos szempontból pont ezért szeretek zenélni. Mert az újságok azzal vannak tele, hogy szembeállítják egymással az embereket, muzulmánokat, keresztényeket, zsidókat, feketéket, fehéreket, melegeket, heterókat, férfiakat, nőket. Ez egy faszság. Én az egész világon mindenhol játszom, és a koncertjeimen összegyűlnek az emberek, mindenféle bőrszínűek és vallásúak, és azt mondják, hogy én is kurvára azt érzem, amit te. Ekkor senki nem keresi a negatívumot a dologban, hanem mérföldekről összejönnek az emberek, hogy együtt legyenek. Nekem a zene: varázslat, én egy pozitív dolgot szeretnék létrehozni. Minden más meg mehet a picsába.
Ön szerint mitől lesz jó egy koncert? Mikor érzi úgy, hogy na, ez fantasztikus este volt?
Én minden este ugyanazokat a számokat adom elő ugyanazzal az együttessel, ugyanabban a felállásban. Úgyhogy miközben a közönség engem figyel, én a közönséget, mert szerintem a közönségtől lesz az este olyan, amilyen. Én mindig annyi energiát beleteszek, amennyit csak tudok, hogy magammal ragadjam őket, de minden városnak más a karaktere. Egy jófej közönségtől lesz egy koncert jó, és legutóbbról úgy emlékszem, hogy Budapesten fantasztikus volt a közönség.
Pár napja volt a 10. évfordulója, hogy megjelent az első albuma. Megünnepelték?
Ünneplés éppen nem volt, de azért felhívtam ebből az alkalomból a menedzseremet és a kiadóm főnökét, akikkel azóta is együtt dolgozom, hogy milyen ütős tíz év volt ez.
Ha visszatekint a 10 évvel ezelőtti önmagára, mit mondana, megváltoztatta a siker valamennyire, vagy ugyanaz az ember maradt?
Teljesen ugyanaz maradtam, csak most más a frizurám. Nagyjából ennyi.
Már majdnem meggyőzött, de
James Blunt magasra tette azzal a kijelentésével a mércét, miszerint sokan félreismerik, amikor melankolikus, mindig szomorú embernek gondolják, holott tele van energiával. Itt volt tehát az alkalom, hogy mindezt be is bizonyítsa élőben Budapesten - nekem is, aki szintén egy szomorú, depressziós férfinak tartottam, akit a dalait hallgatva legszívesebben megráznék, hogy "ha ennyire fáj, akkor menjél már és csinálj valamit, ne csak a szobádban sírdogálj!"
Az estét Bogi vezette fel, akinek a We All slágerét mindenki ismeri és valószínűleg ha 2014-ben ő jut ki az Euróvízióra, simán megállta volna a helyét, mert ez a dala is pont olyan, amit simán együtt énekelhetett volna a kinti közönség - ahogy énekelte most mindenki. Aztán megérkezett James Blunt egy impozánsnak semmiképpen sem mondható színpadképpel (amin egy nem túl nagy kivetítő árválkodott, meg egy óriási diszkógömb), hogy belekezdjen a meggyőzésembe. Alapvetően nem lenne bajom az ülős koncertekkel, nyilván nehezebb dolga van így az előadónak, de még talán ez is jobb mintha a kezdő Face The Sun című dalra kellett volna egyhelyben ácsorogni. Csak aztán szépen lassan eltelt a koncert fele, én meg még mindig ott tartottam, hogy szegény srác, hiszen katona volt, mégsincs egy erős férfi ismerőse, aki megcsapkodná a vállát, hogy "Szedd már magad össze és tedd túl magad azon a lányon!". Mert nem, Blunt hol tempósabban, hol lassabban, de továbbra is egyre csak szenvedett.
Közben azért voltak szimpatikus megnyilvánulásai, például ki tudta mondani rendesen azt, hogy Budapest. Sőt vicces is volt, már akinek vicces az, hogy a zenekara magasabb nála, vagy hogy az öregebbek biztos nem tudják bekapcsolni a telefonjukon a zseblámpát, de ezekkel igazából bármelyik magyar stand up comedyben megállta volna a helyét. A közönség viszont bulit akart, még akkor is, ha Blunt a renitens táncolókat ki is parancsolta oldalra, hogy a mögöttük ülők lássanak.
Aztán a Coz I Luv You című Slade feldolgozás alatt csoda történt: vagy Blunt tényleg érzi a közönséget, és eljutott hozzá, amit gondolok, vagy csak simán előtört belőle a rock & roll. Persze azért nem lett belőle egy Lemmy Kilmister, ez a rockos formája is csak erősen lájtosnak mondható, ahol a közönségbe ugrást sem ugrásnak kell elképzelni, inkább kényelmes beledőlésnek, de a koncert ezen része miatt le a kalappal előtte. Jöttek sorra a slágerek, volt a sokat emlegetett You're Beautiful, a Stay The Night vagy a Bonfire Heart, és átment az egész egy olyan buliba, amin a kereskedelmi rádiókon edzett közönség már tényleg jól el tudott lötyögni.
Blunt tényleg mindent megpróbált, ami akár egy tökösebb koncerten is előfordulhatott volna, az énekeltetéstől a közönség leguggoltatásáig. Igazából már csak a Circle Pit és a Wall Of Death hiányzott, kár, hogy a végeredmény mégis középszerű maradt: olyan, mint James Blunt zenéje. Olyan semmilyen: nem rossz, de nem maradandó, olyan, amit otthon nem feltétlenül hallgat az ember, de ha a rádióban hallja, azért nem is kapcsol el azonnal, csak hamar elfelejti. Igazán kár érte, mert Blunt tényleg szórakoztató is lehetne. Csak tényleg szedje már össze magát végre és ne rinyáljon ennyit.
