Az 1999-es évet a mozik utolsó nagy évének tekinti az Esquire.com, amit azzal magyaráz, hogy épp ebben, az új évezred előtti évben mutattak be olyan - ma már kult-, akkor kifejezetten forradalminak számító - filmeket, mint a Harcosok klubja, a John Malkovich menet, a Mátrix, a Magnólia vagy az Ideglelés – The Blair Witch Project. Akkor egyszerűen csak szuperek voltak, ma már tudjuk, mind drasztikus változásokat jósoltak és idéztek elő a filmművészetben.
A 21. század hajnalán még nem nagyon lehetett tudni, hogy merre halad majd a filmművészet, de a digitális technológiák és eszközök térhódításának köszönhetően azért borítékolható volt, hogy gyökeres változások előtt áll a szakma. Nem véletlen tehát, hogy a mai napig meghatározó időszaknak tartják a 20.század utolsó évtizedét, mikor olyan kultikussá vált filmeket ontottak magukból a filmgyárak, mint az Amerikai szépség, a Lé meg a Lola, a Fiúk nem sírnak, a Hatodik érzék, a Hivatali patkányok... vagy az Amerikai pite és a Sivatagi cápák. Ezekben a filmekben elsősorban az a közös, hogy mindegyiket új módszerekben gondolkodó, friss és tehetséges rendezők készítették, akik szakítottak az addigi hagyományos filmes trükkökkel és klisékkel, ehelyett hipermodern narratívákkal és effektekkel kezdtek el kísérletezni.
„Az 1999-es év egyszer rá lesz majd gravírozva egy mikrochipre, mint a 21.századi filmezés első igazi éve. Az év, amikor minden régi, unalmas szabályt felrúgtak, mielőtt a mozi elkezdett volna összeomlani" – írta Jeff Gordinier az Entertainment Weeklyben 1999 novemberében.
„Akkoriban olyan filmeket láttunk, amik olyan tökéletesek voltak, hogy nem is lehetett volna többet hozzátenni. Ilyen volt például a John Malkovich menet, ami szinte kiáltványként hatott, hogy valami teljesen mást csináljunk, mint azelőtt. Vagy a Mátrix, ami bár a mozi összes hagyományos elemét felhasználja, mégis valami nagyon újszerű és furcsa élményként él a fejekben. Az emberek tíz évvel ezelőtt még nem hiszem, hogy készen álltak erre" – mondja a Lé meg a Lola német származású rendezője, Tom Tykwer.
Ami sok szempontból rosszabb, mint 15 évvel ezelőtt volt, az a kultúra. Úgy tűnik, hogy elfogytak az eredeti ötletek. 1999-ben az USA-ban a bevételt hozó filmek listájának tetején nem szuperhős filmek álltak és a legtöbb film eredeti szkriptek alapján készült, nem pedig átírt vagy már megírt anyagból dolgoztak. A Mátrixnak köszönhetően létrejöttek a „bullet time” néven futó speciális effektek, amelyek olyan filmeket ihletettek, mint Christopher Nolan 2010-es Eredet című alkotása. Újraindultak az értelmiségi sci-fik, amelyek teljesen eredeti forgatókönyvek alapján készültek, nem pedig képregényekből rakták össze azokat. A Hatodik érzék a második legnagyobb bevételt hozó film volt 1999-ben, és eredeti koncepción alapult, egy újfajta utat mutatott a csavaros befejezésekhez.
Spike Jonze igazán avantgarde módon vitte filmre a John Malkovich menetet, és benne azt, hogy milyen magányossá vált az ember. A filmmel el is nyerte a legjobb forgatókönyvért járó Oscar-díjat. Persze ez nem azt jelenti, hogy eredetiség szempontjából ínséges időket élünk a kétezres évek eleje óta, de a legtöbb film, legalábbis a stúdiófilmek nem mutatnak túl az 1999-es időszakon.
Az 1999-ben készült filmek élvonalába sorolhatjuk még Doug Liman Nyomás! című filmjét, ami Rashomon-szerű szerkezetének, pörgősségének, élénk színeinek és az elektronikus zenének köszönheti sikerét. Holott csak egy meglehetősen egyszerű történet pár tizenévesről, akik egy kábítószeres balhéba keverednek. Ugyanakkor a Lé meg a Lola nélkül (melyben egy videójáték-karakterre emlékeztető hősnő próbálja megmenteni barátja életét), azt lehetne mondani, hogy Doug Liman 2014-es, A holnap határa című filmje nem is jöhetett volna létre.
Aztán ott van a hihetetlen profitot hozó The Blair Witch Project, ami az első olyan boszorkányos film, amiben talált(nak látszó) felvételeket használnak fel a történetmesélésre. Ma már mondhatjuk rá, hogy mainstream. Hogy ettől a Blair Witch komoly filmművészeti alkotás lenne? Nem, de ettől még a nézőt elég rendesen be tudja szippantani, hatása pedig a későbbi horrorfilmek egész generációját termelte ki, ahogy a most futó, A törvény nevében című sorozatba is vissza-visszaköszön. A BWP az idők múltával nem lett rosszabb, egyszerűen csak ma, a youtube klipek és okostelefonok korában már a nézők már kevésbé fogékonyak az efféle kézikamerás ijesztgetésekre.
A másik ötletes dolog a filmben az az úgynevezett boszorkány, aki egyszer sem bukkan fel a filmben. Talán ez volt a modern horrorfilmek történetének egyik első olyan pillanata, ahol a gonosz soha nem jelenik meg. Egyáltalán nem. Ugyanakkor bemutatása után, 1998 és 2000 között 800 (!) százalékkal megugrott a videókamerák eladása. A digitális kamerák korszakának beköszöntével pedig a filmesek filléres költségvetésből, laptopon kezdték el megvágni a filmjeiket, ami megintcsak óriási ugrást jelentett. Persze az alacsony költségvetésű filmek első hallásra jó ötletnek tűnnek, de hosszútávon sosem váltak még be.
A technológiai fejlődés mellett az 1999-es év számos férfiszerep-központú filmmel is megajándékozta a nézőket, így a Harcosok klubja, az Amerikai szépség vagy a Hivatali patkányok betekintést nyújtottak abba, hogy milyen élet vár a férfiakra a 21.században. Ezeknek a filmeknek gyakori témái voltak a fogyasztói társadalom és a társadalmi normák ellen folytatott küzdelem, a külvárosi élet vagy az önelégültség. Egyes elemzők szerint különösen hatásos módon ábrázolják a 20. század végét és vetítik előre a 9/11-es tragédiát vagy a 2008-as pénzügyi válságot.
A Harcosok klubjának anarchista bokszolója, Tyler Durden szerint például jobb, ha nem érzünk semmit, de úgy gondolja, hogy a férfiaknak nincsen jövője sem. Ennek eredményeképpen skizofrén lett. Éppen ellenkezőleg reagál Kevin Spacey karaktere, Lester Burnham az Amerikai szépségben, aki eleinte úgy érzi, hogy nagyon hasonlít Durdenre, de a film végén mégsem ússza meg a halált. Ahogy Paul Thomas Anderson Magnólia című filmjében is arra kell rádöbbenniük a hősöknek, hogy a szépséget ott találták meg, ahol a legkevésbé várták.
2014-ben a filmiparban a televíziótársaságok legalább annyira számítanak, mint a filmstúdiók, de ezek a változások is 1999-ben kezdődtek. Ugyanis abban az évben kezdték el vetíteni a Maffiózók című sorozatot, amit hamarosan az Amerikai Szépség írójának, Alan Ballnak feketehumorban gazdag alkotása a Sírhant művek követett a sorban. Az elmúlt években óriási lett a költségvetési szakadék a nagy stúdiófilmek és a független filmek között, közép-költségvetésű filmek pedig alig léteznek. A szakemberek kétértelmű véleménye szerint a jövő már a múlté. 1999 jött és egy szempillantás alatt el is tűnt akárcsak a Y2K körüli túlreagált paranoia.
