Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Tháliában Schell Judit veszi le a lábáról Csányi Sándort, és milyen jól teszi.
Rettegtünk, mert igenis előítéleteink voltak. Nem azért, mintha jelen előadás főszereplői közül nem tartottuk volna szinte mindet tökéletesen alkalmasnak a zseniálisan megírt szerepeik eljátszására, inkább csak azért, mert halálunk, amikor ebben a túlburjánzó színésztársadalomban nem képesek úgy kiosztani a szerepeket, hogy mindenki a korának megfelelő karaktert játsszon.
Alig ment húsz perce a Liliom a Tháliában, amikor rájöttünk, hogy ebben a korosztályos dologban mintha tévedtünk volna. Minden a legnagyobb rendben van, és nem azért, mert a tizenegyedik sorban ülünk. A rendező, Béres Attila praktikussági okokból azért már nem Julikának, hanem Julinak szólíttatja a cselédet megformáló Schell Juditot, de ez csak apró figyelmesség, mert a színésznő játéka annyira tiszta és ártatlan, hogy az emberben fel sem merül a karakter eredeti kora.
Molnár Ferenc Liliomja nehezen modernizálható, viszont minden korban aktuális, hiszen két végletekig zárkózott, tökéletesen ellentétes személyiség síron túl tartó szerelméről szól: ez a csendes cseléd megindító esete a hírhedt nőcsábász, ligeti hintáslegénnyel, akit vére és naiv álmai kergetnek a halálba. Ki más is játszhatná hát a Tháliában a hintáslegényt, ha nem Csányi Sándor, aki nemcsak ki van gyúrva, de mintha rá is hízott volna (a szerepre).
Csányi ideális Liliom, lebutított hanglejtéssel és vad bájjal hozza pontosan azt, amit elvár egy hintáslegénytől az ember. Egyszerűen szeret és egyszerűen gondolkodik, egy percig sem kérdéses, képes-e kártyán elveszíteni a még meg sem nyert pénzt, vagy rosszkor megtámadni a pénzszállítót. Tisztán és sosem erőltetett bárdolatlansággal feszül az életnek, nem lehet rá haragudni, így kicsit mindannyian Julik vagy Muskátnék vagyunk.
Mert a körhintás is szeretné magának Liliomot, ha az nem a jóhoz húzna ösztönösen. Udvaros Dorottya még soha nem játszott Molnár Ferenc drámában, ami furcsa, de talán ezzel is magyarázható, hogy mindent beletett Muskátné szerepébe. Mintha csak Gorkij Vasziliszája nyert volna ringlispílt, ahonnan aztán bárkit kénye-kedvére kiutasítgathat. Ő is (akárcsak a többiek) erősen torzítva beszél, de a torz hanglejtések egyfajta éneknek hangzanak, amibe mindenki hozza a maga ritmusát.
Például Juli barátnője, Mari (Fodor Annamária) akinek csivitelése olykor az elviselhetőség határát súrolja, pedig ő még meg is csinálja a maga szerencséjét. Vagy Molnár Piroska a fényképész szerepében, akinek folyamatos szitkozódásai állandó fénypontjai az előadásnak, hát még, amikor fogalmazóként várja Liliomot a purgatóriumban.
Pindroch Csaba Húgója is könnyedén belesimul ebbe a számára láthatóan kicsi világba, bár neki kevésbe van miről "énekelnie", és valahogy ugyanolyan kívülállója a történetnek, mint Ficsúr, legalábbis ebben a feldolgozásban. Vida Péter ügyeletes, igazi rosszfiúja néha mintha nem is lenne részese a történteknek, inkább játszaná a Liliomot rosszra csábító ént, de nem vagyunk biztosak abban, hogy ez nem belemagyarázás, és nem arról van-e szó, hogy nem találták meg a karaktert a rendezővel.
Összességében igen szórakoztató lett az előadás, érzékeny és csak nyomokban vontatott második résszel. Kora szeptemberi, meleg estére pont ideális, hiszen erre az évadra már beállt a nyári szünet.
