Purimkor mindannyiunk igazi küldetése, hogy a világmegváltó boldogságot megoszthassuk másokkal is. Ilyen jó ideológiát sosem talált volna egy maskarás berúgáshoz!

Március 15-én ünneplik a zsidók a Purimot, vallásuk egyik fontos ünnepét, a kabbalisták szerint viszont ez egyenesen az év legemelkedőbb napja; egy olyan nap, amikor hatalmas mennyiségű pozitív energiához juthatunk hozzá. És bár még Izraelben is sokan csak egy nagy jelmezes buliként gondolnak rá, valójában – mint minden zsidó ünnepnek – sokkal mélyebb spirituális jelentősége van ennél. A kabbalisták szerint ilyenkor azzal, hogy jelmezbe bújunk, letéphetjük a hétköznap viselt álarcainkat, és jobb, önzetlenebb, autentikusabb önmagunkká válhatunk. A purimi mulatságnak – amely kívülről pont úgy néz ki, mint egy brutális parti nagy ivászattal megspékelve – valójában egyetlen célja van: hogy a jókedvünkkel és a “szent részegséggel” elengedjük a minket korlátozó – és gyakran hamis – elképzeléseinket és ideológiáinkat, amelyeket tévesen állítottunk fel magunknak.

Mindennapi jelmezeink

Minden egyes hétköznap úgy élünk, hogy a ruházatunktól, a hajunktól, az autónktól, vagy a mobiltelefonunktól várjuk el, hogy körülrajzolják a személyiségünket. Purim napján viszont tulajdonképpen szándékoltan viccet csinálunk magunkból, és elengedjük ezt a görcsöt. Jelmezben, kissé szalonspiccesen tisztán látjuk: nem attól leszünk többek vagy jobbak másoknál vagy önmagunknál, hogy kiskosztümöt vagy Hamupipőke maskarát húzunk fel. Mert tetszik vagy sem, mindannyian jelmezeket viselünk. Másképp kommunikálunk főnökünkkel, a kedvesünkkel, a barátainkkal, és gyakran még másként is öltözködünk bizonyos emberek kedvéért – hogy komolyabbnak, visszafogottabbnak, vagy éppen kihívóbbnak tartsanak minket, mint amilyenek valójában vagyunk. Mindemellett olyan világban élünk, ahol az Instagram egy kattintással címlapképes modellé változtat bárkit - tehát tulajdonképpen még önmagunk előtt is elrejtjük a valódi arcunkat. 

Nem meglepő, hogy előbb-utóbb hozzászokunk a jelmezeinkhez, és ha nem vigyázunk, könnyen eljuthatunk arra a pontra, hogy fogalmunk sincs, milyen is a valódi énünk. Vigyázni kell az öncímkézéssel, mert az ember könnyen hülyét csinálhat magából: annyiszor jelentettük már ki, hogy “én egy olyan ember vagyok, aki...”, majd tettük a kijelentés szöges ellentétét pár esztendővel később, hogy önmagunkat és másokat is megkímélnénk a felesleges drámától, ha ítélkezés helyett egyszerűen nyitottak lennénk a világra. Persze azt is fontos megjegyezni, hogy másokat sem ismerhetünk ki a “jelmezeik” alapján. Ha egy ismerőst külsőségek, vagy felszínes benyomások alapján ítélünk meg, valójában csak a jelmezét véleményezzük, nem őt magát.

Kétség = süllyesztő 

Purimkor a világ összes Kabbala Központjában ünnepelünk, és mielőtt megtámadjuk a bárpultot, elolvassuk Eszter Könyvét a Tórából, amelyben az Amálek nemzetség és a zsidók háborúskodása elevenedik fel. Ám a kabbala azt tanítja, hogy a bibliai történetek lényege sosem a történelem, vagy bármilyen vallás megértésében keresendő – ezek tulajdonképpen kódok, amelyeket nekünk kell megfejtenünk, az aktuális élethelyzetünkre lebontva. Eszter Könyvének spirituális értelmezése szerint Amalek nem egy ország, hanem a mindannyunkban jelenlévő, az életünket gyakran pokollá tévő kétség. Legyőzni Amaleket azt jelenti: feltétel nélkül szeretni, és felismerni, hogy mind többek vagyunk, mint aminek tűnünk.

És mégis mi a gond a kétségekkel? Leginkább az, hogy szomorúságot szülnek. A szomorúság pedig megágyaz a depressziónak, majd végül azon kapjuk magunkat, hogy mindent fel akarunk adni: problémás kapcsolatokat, nehézkesen működő szakmai projekteket, míg végül az önmagunkba vetett hitünknek is búcsút mondunk. Erről a pontról pedig már rendkívül nehéz visszafordulni, és észrevenni, hogy az élet valójában nem olyan tragikus, csak mindannyiunknak van valami perverz vonzódása a céltansághoz és az általános szenvedéshez. 

Amikor a dolgok nem túl rózsásak, mégis képesek vagyunk mosolyogni, azzal nem csak magunknak, de a szeretteinknek, és a környezetünknek is segítünk. A bizonyosság és boldogság pedig – ahogyan a depresszió is – ragadós, így nem csak a közvetlen környezetünkben, de globális szinten is óriási a felelősségünk. Éppen ezért amikor Purim éjszakáján eldobjuk az egónkat, hogy jobb önmagunkká váljunk, azt ne csak önös célokért, hanem az egész világért tegyük.

Ez a Purimkor mindannyiunk igazi küldetése: hogy a világmegváltó boldogságot megoszthassuk másokkal is. Lássa be, ilyen jó ideológiát sosem talált volna arra, hogy március 15-én hülye ruhába bújjon, és jól berúgjon!