Néha fejest ugrunk különösebb hagyományokkal még nem rendelkező előadástípusokba is, ilyenen voltunk, amikor elmentünk Kovács Noémi írónő Interaktív Krimiszínházára. Na, nem azért, mert különösebben interaktívak lennénk, sőt. De szimpatikusnak hangzott, hogy egy kávézóban tartották, gondoltuk, akkor csak el lehet bújni az interakció elől. Ez annyira nem jött be.
A Cafe Colombo valójában inkább funkcionál földalatti kiskocsmaként, mint kávézóként, de annál jobb, így még vacsorázni is simán lehet, mialatt a furcsa, előadásszerű nyomozásnak lehetünk szerves részei. A röpke egy óra azzal kezdődik, hogy megölnek valakit a hely egyik sarkában, akit aztán közelről meg is lehet nézni. Ezek után maga az írónő, aki az egész nyomozósdinak a játékvezetője is egyben, elkezdi kérdezgetni a közönséget olyan dolgokról, hogy mi is a feladata ilyenkor egy nyomozónak, meg hogy amúgy is, hogy megy ez az egész. Jó esetben eddigre már ittunk egy sört, és épp a vacsorát várjuk, szóval egyelőre abszolút külső szemlélőként veszünk részt, bár a holttestre azért vetettünk egy röpke pillantást (láttunk már elég Helyszínelőket, ugye, tudjuk, milyen fontos ez).
Miután kaptunk néhány félinformációt a holttest kilétéről, dönteni kell arról, hogy melyik szerintünk a nyomravezető bizonyíték azok között a dolgok között, amik a rendelkezésre állnak. Van egy kis, érkezéskor kapott névjegykártyánk azt kell abba a borítékba tenni, amelyik bizonyítékot választjuk. Mivel az ember döntéshelyzetbe kerül, akarva-akaratlan elkezd az üggyel foglalkozni, és hamar azon veszi észre magát, hogy különböző arcokat gyanúsítgat gyilkossággal, majd nagy nehezen dönt a kártyácskája sorsáról. Van tétje a döntésnek, hiszen aki nem találja el, melyik a jó irány, az kiesik a játékból. (És utána már nem számít, amit bekiabál, de azért bekiabálhat.)
Ez így ment addig, amíg nagyjából mindenki ki nem esett, illetve egyszercsak, elég váratlanul megoldódott a gyilkosság, de mivel egy rossz döntésnél mi is kiestünk a papírkánkkal együtt, így a pontos miértekről lecsúsztunk. Egyszer csak arra eszméltünk, hogy üldözik a gyilkost, aki persze nem is a gyilkos, mert az végül persze valaki más, elég Agatha Christie krimit is olvastunk ehhez. Szóval a befejezés kicsit kusza lett, de akadt aki eltalálta, vacsorát és könyvet kapott nyereményként. Az ötlet tehát nem rossz, de a kivitelezésen még bőven van mit csiszolni (elsőként a színészi gárdát lecserélni friss, de jó arcokra, és aztán jöhet a többi).
Az ötlet alapját egyébként Kovács Noémi számára Lélekölő című első regénye adta, ami valós hazai bűnügyeket dolgoz fel és létező karaktereket idéz meg, tele kulisszatitkokkal a kriminalisztika világából, ami komoly szenvedélye az írónőnek, és ez látszik is rajta.
De ez még közel sem jelenti azt, hogy ne létezne már a krimiszínház, mint szórakoztatási forma. Ugyanígy, vacsora mellett nyomozhatunk például a Gyilkosság a vacsorán című rendezvényen is, amiben szintén a néző a főszereplő, és rá van felhúzva a kvázi előadás. Ezt különben ajándékba is adhatjuk, ha már a világ összes nyakkendőjét és illatgyertyáját megvásároltuk, és nagyon kreatívak akarunk lenni. Ha mégsem éppen az evés, ami elsőként eszünkbe jut egy gyilkosságról, az se nagy baj, mert lehet ezt úgy is csinálni, hogy közben bebarangoljuk a fél várost, ahogy ezt a Unique Hungary csinálja, de csapatépítő karácsonyi programnak házhoz is lehet hívni őket. Ezeket - a szabadulós játékokkal együtt - már korábban összeszedegettük, innen lehet szemezgetni. Az egész ötlet őse egyébiránt nagy valószínűséggel a Hajmeresztő című, 1979-ben született, és azóta is szinte folyamatosan játszott krimi-vígjáték színdarab volt, ami mindig aszerint ért véget, kit szavaztak meg aznap este gyilkosnak a nézők. Úgy tűnik tehát, már 1979-ben is tudták, jó az, ha nyomozót faragnak a nézőkből.
