Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az étterem specialitása a sonkás, paradicsomos tészta volt. A sajtot egy hatalmas sajtkorongban hozták, a pincér valami alkoholfélét öntött bele, meggyújtotta, majd egy nagyobb kanállal kikaparta az olvadt réteget. Több napos, milánói gasztrotúrán jártunk.
Június elején pár barátnőmmel megszöktünk az esős Budapestről, hogy pár napot Milánóban töltsünk. Az időjárás igen kegyesnek bizonyult, sajnáltam is, hogy a nyitott cipőimet itthon hagytam. Útibeszámolómat az olasz gasztronómiára fűztem fel.
Az előző részben egy másik szerző, Jacey a milánói kirakat túrájáról számolt be.
A beszámolómat a Dívány lelkes életmódváltója, Tóth Zsuzsa ihlette, aki - miután kielemeztem és átalakítgattam a táplálkozási naplóját - kíváncsivá lett, vajon én mit fogok enni olaszországi kiruccanásom alkalmával. Fényképezőgépet amúgy is vittem, így majd a fotók tanúskodnak, milyen gasztronómiai örömöknek hódoltam két Gucci és három D&G táska megcsodálása között. (Előre bocsátom, a divathoz mit sem értek, ámbár SJP és barátnői ruhái közül egyet-kettőt alkalom adtán magamra öltenék).
Mivel gimnáziumban második nyelvként olaszt tanultam elég szép eredményekkel, így a csapat tolmácsaként több alkalommal is hasznát vettünk a szókincsemnek. De erről még később.
Első nap - túlsúly nélkül csekkolunk
Kalandosnak indult, de végül szerencsésen, túlsúly nélküli becsekkolással folytatódó utunk végén a legalább harmincfokos Milánóba érkeztünk. A transzfert követően próbáltuk belőni, merre is lehet a szállásunk, nekiinduljunk-e gyalog vagy a helyi tömegközlekedést kell-e igénybe vennünk. Menet közben a közeli étkezési lehetőségeket is sorra vettük, tekintve, hogy járatunk hajnali 6-kor indult Ferihegyről. Így a kora-reggeli már igen távolinak tűnt.
Azt meg kell jegyeznem, hogy a milánói Központi Pályaudvar épülete belülről nálunk egy puccos plázának is beillett volna. Szebbnél szebb ruhaboltok sorakoztak és kulturált szendvicslelőhelyeket is találtunk. Végül mégis úgy döntöttünk, ilyen szép időben napon a helyünk. A közelben hamar találtunk egy alkalmasnak tűnő kávézót.
A kis kávézó hazai szemmel kissé borsos árakon kínálta a sima ásványvizet is (náluk a kék kupakos a csendes, 'naturale'), de hát mégis csak lazítani jöttünk, beültünk. A pincér csodák csodájára magyarul szólalt meg, így egyelőre tartalékoltam nyelvi talentumom. Az ásványvíz kíséretében elfogyasztottam a nap második tejes kávéját, így fiatalságom megőrzéséről is gondoskodtam.
Vércukorszintemet hazai müzliszeletekkel és némi ropival próbáltam szinten tartani, amíg normális ebédelésre nem nyílt lehetőségünk.
Kedves kis hotelünk a külvárosban található, így kimetróztuk magunkat, mire odaértünk. Csendben hálát adva a BKV-nak, hogy nekünk - a többi európai nagyvárossal ellentétben - egyelőre, csak három metróvonal közül kell választanunk.
A szobák elfoglalását és némi megérdemelt relaxot követően úgy gondoltuk, ideje nekilátni a város felfedezésének. Szimpatikus szállásadónk finoman értésünkre adta (elvégre öten voltunk és mind nőneműek), hogy talán nem a szieszta a legalkalmasabb időpont az olasz éttermek meglátogatására, de ha szerencsénk van, szendvicset talán kapunk.
Az elmaradhatatlan gelato
A szerencse már az utca végében utolért minket, egy igazi olasz fagylaltozó képében. A díszes gyümölcstálat egy gombóc ízlés szerint kiválasztott fagyi tette teljessé. Az enyém éppen pisztáciás volt (pistacchio).
Visszafele feltöltekeztünk a helyi szupermarket kínálatából. A hazainál jóval nagyobb gyümölcs-, zöldségválaszték, előre csomagolt, felszeletelt gyümölcsös tálkák, levesbe, salátába való zöldségkarikák tucatja borította be a hűtőpultokat. Végül körtét és apró, ovális paradicsomokat vettem (ezeket csak úgy önmagában is el lehet rágcsálni). Itt már a kávézóban vett ásványvíz töredékéért kaptuk a kétliteres palackot.
Odafele már kinéztünk magunknak egy jó kis pékséget, ahol a reggelire valót vettük meg: a többség paradicsomos-sajtos minipizzákat (annyira bevált, hogy aztán mindenhol ilyeneket kerestünk később), ketten pedig elnyújtott pizzalap méretű száraz, ropogós tésztalapokat. Natúr és zöldfűszeres (oregánó, rozmaring) ízekben árulták. Állagában a pászkára hasonlított, talán valami paradicsomos szósszal még jobb lett volna, mint magában.
Vacsora
A vacsorát a hotel utcájában levő elegáns étteremben terveztük. A kiszolgálás jónak ígérkezett: alig foglaltunk helyet, már érkezett is a welcome pezsgő. Majd megkaptuk az előételt (grissinit, kenyeret és rántott cukkínivirágot) is, ez a hely ajánlata, gondoltuk. Bár az étlapról végül kiderült, hogy minden 3 eurót jelentett.
A menüről még annyit, hogy az olasz és angol kínálat merőben eltért egymástól, így a lányok is végül az olaszról rendeltek, miután a pincérrel közösen (minden nyelvi tudásunkat bevetve) kiderítettük, mi micsoda.
Végül mindannyian valamilyen töltött tésztafélét rendeltünk. Az enyém csirkehúsos volt, paradicsommártással, reszelt sajttal és mellesleg isteni.
Ketten - a pincér hosszas és kitartó kínálása hatására - a ház specialitását, egy sonkás, paradicsomos tésztát kértek. Legnagyobb csodálatunkra a sajtot egy hatalmas sajtkorongban hozták. Egy másik pincér valami alkoholfélét öntött bele, meggyújtotta, majd egy nagyobb kanállal kikaparta a megolvadt réteget. Ezt követően a sajtkorongba öntötték a két adag tésztát, összekeverték, majd innen került a tányérokra. Hogy aztán a következő vendég előtt miként tisztították ki a korongot, azt már nem láthattuk.
A társaságból ketten igazi olasz vörösborral koccintattunk, a pontos megnevezésre nem vállalkoznék. Lényeg, hogy jólesett a tészta mellé.
Azt hiszem, kicsit csodabogárnak tartott minket a pincérünk, mivel az első fogás (primo piatto) mellé már nem kértünk másodikat. Már így is tele voltunk, nem a mi gyomrunknak való, hogy ez után még leküldjünk egy újabb adag pastát.
Azért nem lehetett kihagyni, hogy ne egyek az egyik nagy kedvencemből, ráadásul éppen a szülőföldjén. Ez természetesen a tiramisú. Érdekes megoldás volt a kehelyben kínálni, bár a kanál mintha kicsit túlméretezett lett volna ehhez.
Kávé
Itthon sem feltétlenül egyszerű olyan kávét kapni, amilyet szeretnénk, de valahogy az első napokban jeges kávét nem sikerült rendelnünk. Kezdetben lett belőle caffé freddo (szó szerint jeges, de csak! jeges kávé) vagy valami hasonló. A koktélos kehelyben felszolgált caffé freddo-t követően inkább csak simán hideg tejjel kértük a többi helyen.
Később megtudtuk, mi fán terem a caffé shakerato: tejes jegeskávé jól összerázva, a tetején krémes hab képződik. Egy kedves pincérnő pedig kérdésemre válaszolva felvilágosítást adott, hogy ami nálunk a jeges, vagyis jégkrémes, tejes kávé, azt ők affogato al caffé-nak hívják. Harmadik napon már ilyet kértem, kaptam, és nem csalódtam benne.
Pincér, a számlát!
Na, de hogy ne szaladjak annyira előre! A vacsora végén kértem a számlát. Mivel egy ideje nem használtam a nyelvet, legalábbis nem ilyen közegben, vicces helyzet adódott. Én ugyanis nagy lazán kértem a sconto-t. A főúr csak nevetett, nincs sconto (jelentése: árkedvezmény, árleszállítás), csak conto (számla)! De már látszott rajta, hogy ezt a labdát bizony leüti. Így is lett, kaptunk 5 euró kedvezményt! Lám, semmi sincs véletlenül.
Második nap
A reggel kellemes meglepetést hozott. Lelkes szállásadónk jóformán ágyba hozta a „reggeli" (majdnem tizenegy fele járt már az idő) espresso-t. Micsoda gesztus! Könnyű minket boldoggá tenni. Minden esetre tejünk volt hozzá, mert azt vettünk a szupermarketben. A kávé mellé elropogtattam a tegnapi pizzalapszerűségemet.
A városnézés előtt még körbejártuk az utcánk másik végében lévő piacot. Minden árultak, ahogyan az egy piacon szokás. A ruhák, táskák, cipők, különféle zöldségek, gyümölcsök mellett erős idegzetűek és bedugult orrúak számára a halpiac is bizonyára érdekességként szolgált volna, de pár lépés után kénytelenek voltunk visszafordulni.
Aznap végre bejutottunk Milánó belvárosába. A hotelben kapott térkép és ajánlott útvonalat követettük többnyire. Elsőként egy helyes kis parkba jutottunk. Itt is a jeges kávét kutattuk, és találtunk is egy hasonló terméket. Valahol tényleg a jégkrém és a cappuccino között volt, reméljük, előbb-utóbb bekerül Magyarországra is. Dietetikusokként persze azért a tápértékinfókat is ellenőriztük. A „kis" (2,5 dl-s) jeges csoda energiatartalmát tekintve egy kisebb étkezéssel felért, és ezt a funkcióját kiválóan be is töltötte.
A dóm és megannyi kirakat megszemlélését követően már újra valami harapnivalóra vágytunk. A Verdiről elnevezett igen hangulatos művészkávézóban még a szieszta vége felé közeledve is kaptunk meleg ételt. Mivel kevésbé voltam még éhes, illetve vacsora előtt nem akartam nagyon tele lenni, egy vegetáriánus pizzát feleztem meg az egyik barátnőmmel. Mellé frissen facsart narancslevet ittam. Itt ugyan nem volt jégkrémes kávé, ahogy szerettük volna, de a tejes kávét hideg tejjel kaptuk.
Azért szeretném megjegyezni, hogy a kávén kívül más folyadékkal is éltünk, például a megszokott ásványvízzel. Jó ötletnek tűnt, hogy itt egy egész palackkal kérhettünk, így az egész társágnak jutott belőle.
Hazafele még éppen zárás előtt megvettük a reggelire szánt minipizzáinkat is, illetve a szórakozóhelyeiről híres Corso Como-n ki is néztünk egy belső oázisnak tűnő éttermet, ahova utolsó esti vacsoránkat terveztük.
A szombat estét a hotelhez közeli ír pubban töltöttük. Meg kell hagyni, az ottani mojito erőssége azért a hazaihoz képest talán több rumot tartalmazhatott. A jókedvünket semmi sem ronthatta el...
Harmadik nap
A hazautat leszámítva az utolsó reggelen már mi fizettük a reggeli feketét, amit esetemben a minipizzácskák követtek. Az előző napi városnézést folytattuk, bár azért a dómot, a Galleria Vittore Emanuelle II-t most sem hagytuk ki (a bika tökén ugyan nem fordultunk meg, de talán enélkül is visszajutunk még Milánóba).
Fagyira önmagában már nem vágytam, amikor a hőség miatt inkább be- és nem kiültünk egy cukrászdában, de legalább megkóstoltam affogato al caffé-t. Magnifico!
A Corso Como-n kiszemelt étterem túl flancosnak tűnt, így a kávézó részében kávézgattunk, a változatosság kedvéért. A cappuccinómon helyes kis szív rajzolódott ki.
Még megvettük a szokásos reggelinket, bár ízre, állagra az első pékségben vásárolt volt a legjobb. Estére a sok gyaloglás miatt kifáradva, kiéhezve egy hangulatos kis utcácskában kerestünk helyet. Azt már Tóth Zsuzsától hallottam, hogy az éttermek 5 és 9 óra tájban ún. Happy Hour-t tartanak, vagyis egy koktél áráért ingyen harapnivalót biztosítanak az ital mellé. Mi azonban valami tartalmasabbra vágytunk, melegre és nem csak falatkákra, ahogyan azt a másik étterem asztalainál láttuk. Mindannyian pizzát rendeltünk, ami kicsit úszott ugyan az olajban, szinte le lehetett róla itatni a szalvétával. De azért jóllaktunk vele
Utólag belegondolva, mégis jobban tettük volna, ha a Happy Hour-menüt kérjük, mert mint kiderült, két, tetszés szerint megpakolt műanyag tányérnyi étel járt a 7 eurós ital mellé, és a kínálat elég vegyes és bő volt (rizottó, tészta, párolt zöldség, pizzakockák...). Majd legközelebb!
Utolsó nap
A szintén hajnali reggelit követően útra keltünk, hogy sok színes emlék és jó falat után hazatérjünk a végre igazi nyarat idéző hazánkba, hogy az új élményekkel felvértezve kezdjük meg hivatalosan is a nyarat.
Fotók: Schmidt Judit
