Sokunkat foglalkoztat a gondolat, vajon mire emlékszik egy kisbaba a saját születéséről, a méhen belül tapasztalt élményekből. Hogy éli meg a világrajövetelét, és később milyen emlékeket tárol róla? Vajon egész életünkben cipeljük ennek minden terhét, vagy nem véletlenül vész homályba?
„Vitte magával a fürdőszobába, a vécére, a munkahelyi raktárba, a boltban a tejespulthoz, mindenhova. Formára filigrán érzés, de masszív. Nagy, kerek fejű hiány, amiről nem szokás beszélni [...]” – írja a negyvenes nők gyermektelenségéről Szaniszló Judit nemrég megjelent könyvében. A három generáció sorsát felölelő családregény, a Leli élete változatos eszközökkel mutatja meg a mindennapok költőiségét, miközben olyan témákat sem hallgat el, amiket máig hajlamos tabusítani a társadalom. Mi van akkor, ha nemi erőszakból, nyitott hátgerinccel vagy egyáltalán nem születik gyerekünk? Ha közben Falustyánban élünk a ‘40-es években, egy miskolci lakótelepen 30 évvel később vagy napjaink Budapestjén? Az élet esetlegességéről és egymásba csúszó szerepeiről kérdeztem a Petri-díjas írót.
Traumatikus események hatására általában szorongást, kétségbeesést élünk át. A traumát követő időszakra jellemző a levertség, gyakran depressziós tünetek és alvászavarok jelentkeznek. Poszttraumásstressz-szindrómáról (PTSD) akkor beszélünk, ha a tünetek elhúzódnak, és akár még 4 héttel az eseményt követően is fennállnak.
Nincs mit szépíteni, a stressz az életünk szerves része. Amikor olyan helyzetben találjuk magunkat, amit első ránézésre képtelenek vagyunk megoldani, ráadásul a veszteség lehetősége is benne van a pakliban – mint például a koronavírus-járvány idején –, akkor ez fokozottan igaz.
A magyar ember ritkán ért egyet: szomorú, hogy az elmúlt napokban felháborodást keltett Kaleta-ügy az, ahol ez megtörténik. Szinte mindenki úgy gondolja, hogy a volt magyar nagykövet tettének súlyossága ellenére enyhe büntetést kapott. Van azonban ennek egy halvány pozitívuma is: végre az egész ország egy mélyen gyökerező problémára fókuszál. Vannak dolgok, amik mellett nem lehet és nem szabad csöndben elmenni. A gyerekek szexuális kizsákmányolása ilyen.
Nincs olyan ember a világon, akit életében legalább egyszer ne bántott volna meg valaki. Legyen az munkatárs, családtag vagy barát, egy-egy rosszul megfogalmazott megjegyzés akár még napokkal később is fájdalmat tud okozni.
Több száz kilométerre a lakott területektől, a rettenetes szibériai időjárási körülmények között a Gulag rabtelepeiről szinte lehetetlen volt megszökni. Az egykori rab, Balogh László azon kevesek közé tartozott, aki mégis többször megpróbálta.
Az emberi elme olyan, mint egy jéghegy. Így vélekedett Sigmund Freud a 19. század második felében, aki szerint a gondolataink, emlékeink, vágyaink csupán töredéke érhető el a tudatos működésünk számára: belső tartalmaink jelentős része a felszín alatt, a tudattalan mélységeiben lappang. Bár nem ismerjük ezeket a késztetéseinket, attól még erőteljesen hatnak az életünkre. Mihez kezdjünk velük? Legújabb sorozatunk nyitó részében összegyűjtöttük, mit érdemes tudnod az elfojtásról.
A tökéletes társ nem létezik. De az sem mindegy, hogy a másik milyen messze van az ideálunktól. Elvárhatjuk tőle, hogy bizonyos dolgokban változzon a kedvünkért? Vagy úgy kellene elfogadnunk, ahogy van, és csakis önmagáért szeretnünk? Mik tartoznak szervesebben hozzá: a jelenlegi gyarlóságai vagy a jövőbeli lehetőségei? Alább olyan szempontokat mutatunk be, amelyek segíthetnek kezelni a sokunk számára ismerős dilemmát.
Bár az emberiség egész története a háborúk és konfliktusok krónikája, a huszadik század különösen bővelkedett az erőszak különböző formáinak megnyilvánulásaiban. Az előző generációk egyéni és társadalmi traumái bennünk élnek tovább, a gyógyulás azonban nem lehetetlen.
Traumák, bántalmazott gyerekkor vagy elnyomó partnerkapcsolat túlélői sokszor azt tapasztalják, hogy nem viszik annyira az életben, mint mások. Valahogy nem bírnak jól teljesíteni, előrejutni. Az átlagnál jobban fenyegeti őket a kiégés is. Miért van ez, és mi lehet az ellenszer?
Előfordul, hogy az életünk pozitív irányba fejlődik, csupa jó dolog történik velünk, ám az aggodalmaink mégis úgy áramlanak a felszínre, mint pezsgőben a buborék. Mi van akkor, ha a párunk hirtelen meggondolja magát, vagy kiderül, hogy mégsem illünk össze? Lehet, hogy nem úgy szeretjük őt, ahogyan kellene? Persze időnként mindenkinek lehetnek ehhez hasonló gondolatai, de vannak emberek, akiket valósággal megbénít az állandó agyalás, és úgy érzik, még a legcsodálatosabb párkapcsolatból is menekülniük kell.
