A régi szokásokat nehéz megtörni, az újakat pedig nehéz betartani. Vannak tipikus hibák, amiket ilyenkor elkövetünk, de ha ezeket észrevesszük magunkon, akkor máris egy lépéssel előrébb vagyunk. Emellett vannak hasznos tippjeink is, amelyek segítségével sokkal könnyebb lesz betartanod mindent, amit megígértél magadnak.
Mindannyian szeretjük azt hinni, hogy erkölcsileg rendben vagyunk. Minden gyarlóságunk ellenére, mondjuk megengedőn, jó emberek vagyunk. Azonban az a helyzet, hogy szinte minden ember szokott elkövetni olyan dolgot, ami morálisan megkérdőjelezhető. Kérdés persze, hogy mennyit és milyen súlyosságút.
A bevitt és leadott kalória egyensúlyánál azért sokkal több van a fogyás mögött. Például a személyiségünknek ez az alapvető jellemzője.
Van az a kedvelt gondolat, hogy agyunk kapacitásának csupán tíz százalékát használjuk ki. Szeretünk hinni ebben, és sok szuperintelligens hőst felvonultató film vagy sorozat alapul ezen a vágyon. Hiszen milyen jó is lenne, ha kiaknázatlan kapacitásainkat egyszer csak munkára tudnánk bírni, és gondolatban legalábbis sokkal több mindenre és sokkal gyorsabban lennénk képesek, mint jelen állapotunkban.
Mennyire hihetünk a pszichológiai tesztek eredményeinek, és milyen következtetéseket vonhatunk le ezekből? Pszichológus szakértőink megmondják.
Vajon a valóság lenne kissé unalmas, vagy néhányan azt gondolják, tájékozottabbnak tűnnek attól, hogy pontosan tudni vélik, mit permeteznek az utasszállítók és miért? Mi csábít egyeseket annyira az összeesküvés-elméletek felé, hogy amikor már a szakértők is cáfolják, még mindig ragaszkodnak a vélt igazukhoz? Vagy netán valóban ők tudják jól, és tényleg a földönkívüliek építették a piramisokat?
Nem a tudatlanságunk miatt hízunk el, a kezelhetetlen érzelmeink teszik. Interjú dr. Forgács Attila gasztropszichológussal.
A törtető, másokon átgázoló szemétládákat nem szeretjük. Mégis van egy hitünk, hogy ha igazán magasra akarunk jutni, akkor nem árt ilyennek lenni. Nemcsak nálunk van ez így, de amerikai és egyéb filmek-könyvek százai vannak tele önző, mindenkit rettegésben tartó, embertelen főnökökkel. Gondoljunk egy pillanatra borzongva Miranda Priestlyre, azaz Meryl Streepre Az ördög Pradát viselből… Kevés dolgot nem vizsgáltak még a pszichológusok, így természetesen ennek is utánanéztek, hogy tényleg szükséges-e átgázolni másokon, hogy megfelelő befolyásod legyen a munkahelyen?
A lassan negyedéve fennálló karanténhelyzetnek lehetett egy váratlan pozitív hatása bizonyos emberekre: a megkönnyebbülés. Miért is? Mert nem kell találkozniuk senkivel, és nem kell naponta többször is szembesülniük azzal, hogy valahogy ők másmilyenek, mint a többiek, nem passzolnak másokhoz. Nem kell a boltban és a munkahelyen azon törni a fejüket, hogy mit is mondjanak, amikor csevegniük kéne. Vagy a hátukon érezni a többiek furcsálló tekintetét, amikor mégis mondtak valamit, ami éppen pont helytelen volt. Nem kell azt érezniük, hogy kilógnak a sorból, mert otthon, szűk környezetükben teljesen okék lehetnek. Érezhető könnyebbséget hozhatott a járványhelyzet azoknak, akik mindig is furcsák, mások voltak.
A bizonytalanság nem egy égből a nyakunkba pottyant csomag, amivel vagy megver minket a sors-lottó, vagy nem. Számos apró hétköznapi szokással aktívan teszünk azért, hogy bizonytalanná váljunk. És hogy mi ebben a szuper? Az, hogy a káros szokásainkat felismerve és eldobva akár változtathatunk is helyzeten.
A kutyák az ember legjobb barátai és hűséges társai. A macskák meg valami fura, vagabund lények, akik igazából csak magukkal törődnek, nem kötődnek emberhez, csak helyhez, és ha a gazdájuk megfelelően simogatja és illendően finom falatokkal látja el őket, akkor esetleg némi kedvességben részesíthetik őket. Ez a kutyákkal elfogult sztereotípia – de vajon valóban így van?
Van egy kép, amit szívesen mutatunk magunkról másoknak. Szeretjük magunkat normálisnak, jófejnek, udvariasnak és rendes embernek mutatni. Aztán persze megvannak a mi kis titkaink is, amiket viszont a legkevésbé sem akarunk a külvilág tudomására hozni – legalábbis nem várjuk el, hogy mások az ilyen jellegű dolgainkkal foglalkozzanak. De mi van akkor, ha a „másik”, a telekszomszédunk, a szülőtárs, a kolléga a HR-ről pszichológus? Vajon ő jobban belelát az emberbe, mint amennyire ez kívánatos lenne?
