Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mindannyian szeretjük azt hinni, hogy erkölcsileg rendben vagyunk. Minden gyarlóságunk ellenére, mondjuk megengedőn, jó emberek vagyunk. Azonban az a helyzet, hogy szinte minden ember szokott elkövetni olyan dolgot, ami morálisan megkérdőjelezhető. Kérdés persze, hogy mennyit és milyen súlyosságút.
A pszichológia nem azt kérdezi, hogy ki a bűnös, és ki nem. Még talán abban sem feltétlenül kell állást foglalnia, hogy mi a rossz viselkedés, és mi nem. Ezek inkább közösségi, társadalmi vagy igazságszolgáltatási kérdések. Bár a pszichológus is, például ennek a cikknek az írója, erősen fel tud háborodni cinikus, hazug, másokat kihasználó, tényeket elferdítő, saját érdekeket hajszoló, ezáltal mások vagy a közösség érdekeit semmibe vevő viselkedéseken – a pszichológus mint tudományos megfigyelő szenvtelenül és indulatmentesen azt vizsgálja, hogy hogyan viselkednek az emberek. Segítőként pedig gyakran látja, hogy jó szándékú, kedves, másokért sokat tevő embereket bűntudat gyötör, míg önző és sok esetben vitathatóan viselkedő emberekben fel sem merül ilyesmi.
Ezért elég sok kutató keresett is magyarázatot arra, hogy mivel áltatják magukat az emberek. Milyen gondolkodási stratégiákat, hitbéli, érzelmi trükköket alkalmaznak, hogy meggyőzzék magukat, hogy ők továbbra is jó emberek, dacára annak, hogy egyértelműen megszegtek valamilyen erkölcsi normát. Juliana Breines a Psychology Todayen összegyűjtötte, hogy milyen típusú elmetrükkökkel őrzik meg az emberek a saját jóemberségükbe vetett hitüket. Két okból szokott erre szükség lenni. Egyrészt, hogy előzetesen megmagyarázzák valamilyen tettüket, amiről sejtik, hogy nem oké, de annyira meg akarják csinálni, hogy kell valami biztatás önmaguknak, hogy miért folytathatják. A másik pedig, hogy a múltbeli tetteket hogyan igazolják önmaguk és környezetük előtt.
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
# Az adott dolgot szürkezónaként kezelik
Nem azt mondják, hogy valami egyértelműen rossz, hanem hogy hát lehet így is, meg úgy is nézni, tulajdonképpen, hát ugye, egyrészt meg másrészt… Nagyon sok dolog valóban morálisan összetett és nem ítélhető meg feketén-fehéren, hogy mi a jó és mi a rossz. Gondoljunk például a kegyes hazugságokra.
Sokszor viszont egyértelműbb a szabály, az, hogy mi a jó – de vágyaink és érdekünk miatt rámondjuk, hogy azért ez nem biztos, hogy így van. Ilyenek például a mostani egészségügyi szabályok a járvány terjedésének megakadályozása érdekében. Értjük mi, hogy veszélyes csoportosulni, meg nem kéne nagyon tömegeseményekre menni, de még ezt az egy bulit! Na! Annyira szükségünk van már rá! És nem is leszünk annyira sokan. Meg majd távol állunk egymástól…
Volt egy kísérlet, Shalvi és munkatársai végezték, ahol egészen béna helyzetben buktak le a résztvevők. Statisztikai alapon látszott, hogy egyértelműen csaltak, olyan piti kis jutalomért, hogy ki gondolta volna, hogy ennyiért felmerül bennük a csalás. Másrészt viszont olyan icipicit kellett csak füllenteni a csaláshoz, és ráadásul nem lehetett eldönteni, hogy személy szerint ki csalt, csak hogy melyik csoport – hogy végül is… Kockával kellett dobniuk, és ahányat dobott valaki, annyi dollárt kapott. Sejthető, hogy a maximális nyereség hat dollár volt. Az egyik csoportba tartozó emberek egyszer dobhattak, a másik csoportba tartozó emberek pedig háromszor, de nekik is az első dobásuk számát kellett bemondani. És mi volt a statisztika? Akik egyszer dobhattak, azoknál 19 százalék dobott hatot, akik háromszor dobhattak, azok 34 százalékának lett az első dobása hatos. A valószínűsége, hogy hatot dobjál 16,67 százalék. Tehát a többszöri dobók egy része hazudott.
De miért csak ők hazudtak? Akik egyszer dobtak, azok miért nem? Valószínűleg a többszöri dobók a három dobásuk során valóban dobtak hatost. És csak egy pindurit kellett hajlítani a valóságon, csak annyit, hogy nem másodikra vagy harmadikra, hanem elsőre látták a hatost. Míg azért behazudni egy hatos dobást, ami egyáltalán nem történt meg, nehezebb.
Tipikus magyarázat ebben a szürkezónában, hogy más is így csinálja. Nem jó a korrupció, persze, nem jó, de mindenki így csinálja. Nem juthatsz üzlethez másként, mint hogy visszatolsz pénzt – és mivel így működik a rendszer, tulajdonképpen társadalmilag elfogadott is, vagyis nem akkora baj.
# Azt állítják, hogy mások érdekében teszik
Más érdekében könnyebb felvállalni a nem helyes viselkedés stigmáját: mondjuk úgy, hogy a mi érdekünk is persze, de főleg más miatt tesszük. Az előző kockadobálós kísérletet megcsinálták úgy is, hogy nemcsak a játékos kapta meg a pénzt a dobásért, hanem az utána következő játékos is. Ebben az esetben sokkal többen csaltak és hazudtak be hatos dobást. Ha altruista igazolást adunk egy tettnek, akkor könnyebben magyarázható a saját érdekünkben elkövetett csalás.
A való életben sok ilyen esetet ismerhetünk – talán idetartozhatnak azok a zsebre rakott pénzek is, amelyekkel tulajdonképpen azt tették lehetővé, hogy a közösség érdekében megvalósulhasson egy beruházás. Breines az egyetemi felvételik botrányát hozza példaként. Tehetős, befolyásos, rámenős szülők e három tulajdonságuk minden eszközét bevetették, hogy gyermeküket a jó nevű egyetemre bejuttassák. A lebukás nyomán komoly büntetést kaptak, és bocsánatot is kértek a tettükért. Azt mondták, hogy csak a gyereküknek akarták a legjobbat – de be kellett látniuk, hogy éppen a gyerekük is jól megjárta ezzel, csúnya dolgok tapadnak az ő nevéhez is, és saját képességeit is kétségbe vonták ezzel a szüleik, akik pusztán hozzá voltak szokva ahhoz, hogy amit szeretnének, azt megkapják.
# Erkölcsösség elkönyvelése
Na ez igen érdekes: ha valakiről éppen állítják, hogy milyen jó ember, éppen dicsérik a moralitását vagy valamilyen egyéb módon pont kiderül róla, hogy ő egy kiválóság, akkor hajlamosabb valami kevésbé rendes dolgot elkövetni. Olyan, mintha kipipálta volna a jóemberség funkciót, és ezután kicsit lazíthatna. Ez állhat a hátterében az olyan érthetetlen eseteknek, amikor köztudottan derék, megbecsült emberekről derül ki valami karakteridegen szélhámosság. Ez a mechanizmus tehet hozzá ahhoz is, hogy jó szándékú, becsületes emberek hatalmi és mások által magasztalt pozíciókban miért veszítik el szigorú erkölcsi zsinórmértéküket.
Persze ezt nemcsak ilyen nagy vonalakban lehet értelmezni, hanem sokkal kisebb időtávban is. Volt például egy kísérletsorozat, ahol az elején ráterelték a résztvevők figyelmét arra, hogy ők valójában milyen jó emberek. Felidéztettek velük olyan emlékeket, amikor segítettek valakinek, jót tettek… Majd ezután lehetőségük volt adakozni. A kontrollcsoport tagjai, akikkel nem beszélgettek a saját jóságukról, sokkal több pénzt ajánlottak fel, mint azok, akiknek éppen azon járt az eszük, hogy ők milyen rendes emberek. Volt egy olyan feltétel is, hogy munkahelyi dilemmában kellett nyilatkozniuk, hogy megtennének-e egy erkölcsileg vitatható döntést, és bizony kevesebb erkölcsi kétsége volt a kísérleti, mint a kontrollcsoportnak.
Egy másik vizsgálatban nagyobb eséllyel csalt egy számítógépes játékban az a csapat, amelynek tagjai előtte egy környezetbarát terméket vásároltak – tehát a mai értékrenddel nézve jót tettek –, mint akik nem. Tényleg úgy működik ez, mintha letudtuk volna a jófejséget, és kvázi ennek jutalmaként megérdemelnénk egy kis önzést, egy kis magunk felé hajló kezet. Vagy mintha a korábbi dicséretek sérthetetlenné tennének a továbbiakban, és eljutna az ember oda, amit a magyar úgy szokott kifejezni: „azt hiszi, hogy bármit megtehet”.
Ez a három morális önfelmentési stratégia arra vonatkozott, hogy hogyan szépíti az ember maga számára is a bűn elkövetésének tényét, hogyan huny szemet saját botlásai felett. A cikk nemsokára megjelenő második részében pedig azokat a stratégiákat mutatom majd be, amelyeket a már megtörtént vétkek belső eltussolására alkalmaznak az emberek.
