Érmet ugyan nem szerzett a háromfős magyar csapat, de helytállásukkal, bátor és elszánt küzdelmükkel kivívták a Los Angelesben rendezett ötkarikás játékok közönségének tiszteletét: Petneházy Imre, Somfay Elemér és Benkő Tibor – mint a korabeli sajtó fogalmaz – becsületet szereztek a magyar névnek.
Az idei év is bővelkedik kiemelkedő fontosságú eseményekben: lássuk, te mennyire ismered ezeket!
Az ötkarikás játékok hivatalosan a sportszerűségről és a tisztes versenyszellemről szólnak, amely eszmény természetesen sohasem tántorította el azokat a versenyzőket, akik illegális módszerekhez nyúltak, és csalni próbáltak a minél jobb helyezés érdekében. Talán egyikőjük sem volt annyira pofátlan, mint az 1904-es St. Louis-i olimpia aranyérmes maratonfutója, aki egy kis technikai segítséget vett igénybe a győzelemhez.
Az olimpiák legismertebb versenyszámait minden sportrajongó kívülről fújja, az újkori játékokon azonban időként helyet kaptak kevésbé népszerű, sőt, kifejezetten furcsa sportágak is, melyek néhány alkalmat követően kikerültek a programból, és ma már csak az igazán fanatikus olimpia-szakértők emlékeznek rájuk. Ezekből a különös versenyszámokból szedtünk össze néhányat.
Olimpiai bajnokaink sikereit minden magyar ember a magáénak is érzi. Ott vagyunk a tévé képernyője előtt, vagy akár a helyszínen a nagy pillanatokban. Együtt izgulunk, együtt örülünk, és együtt könnyezünk a Himnusz közben.
Az olimpiai játékokon való részvétel az esemény 1896-os megalakulása óta a legek legjének számít. Az elképzelés, miszerint a világ legkülönbözőbb tájairól érkező sportolók összemérik a tudásukat, gyönyörű lenne. A valóság azonban ennél sokkal kevésbé idilli.
Nem túlzás azt álltani, hogy az olimpiai játékok története a magyar sport sikertörténete is. Tízmilliós ország lévén persze a számok abszolút értékét tekintve nem vehetjük fel a versenyt az USA, Kína, Oroszország, Franciaország csapataival, de így sincs okunk a szégyenkezésre: a nyári és téli játékokon összesen 502 érmet szereztünk. Lakosságarányosan pedig egészen előkelő helyen állunk.
2020 januárjában éppen Tokióban jártam. Oszakából érkeztem sinkanszennel, azaz azzal a nagy sebességű japán vonattal, melynek ez első vonala az 1964-es olimpiára készült el. A mindenfelé föllelhető nonstop kisboltok egy sarkában ott hirdették magukat a nyári olimpiára gyártott pólók és baseballsapkák Tokyo 2020 felirattal.
Az olimpiai karikák kék, fekete, piros, sárga és zöld színekben pompáznak, ebben a sorrendben. De vajon van-e ennek az egésznek bármi jelentősége, vagy csak ezek a leggyakoribb színek, így kézenfekvő volt, hogy a tervező ezeket használja fel?
Ez valami tradíció lesz egy jó kis történettel a háta mögött, vagy ennyi idő kell a sportolóknak felkészülni? Miért pont négyévente van olimpia?
Áprilisban és májusban ötrészes interjúsorozattal jelentkezünk. Beszélgetőpartnereink nemcsak egytől egyig izgalmas, érdekes személyiségek, de az is közös bennük, hogy mindannyian élsportolónőként élik mindennapjaikat. Sportos, erős, komoly hivatástudattal élő nőként mennyire találkoznak előítéletekkel, a nőiességgel és a testtel kapcsolatosan megfogalmazott külső elvárásokkal? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keressük a választ sorozatunk negyedik részében Illés Fanni paralimpikonnal.
1960, Róma, olimpiai játékok: az egész világ lélegzetvisszafojtva figyeli, ahogy Wilma Rudolph a harmadik női aranyérmet szerzi az Egyesült Államoknak. Az a Wilma Rudolph, aki évekkel korábban járni sem tudott a gyermekbénulástól, és akinek nem sok évet jósoltak ezen a Földön.
