1940-ben, Wilma születése után nem sokkal az orvosok világosan megmondták az édesanyának, hogy ez a gyerek nem biztos, hogy egyáltalán fel fog nőni. A család huszadik gyermekeként megérkező kislány jóval korábban született a vártnál, és alacsony, mindössze kétkilós testsúlya miatt nem sok esélye volt a túlélésre. Akkoriban a koraszülött-ellátás még igencsak gyerekcipőben járt, ám a kislány ennek ellenére kitartott, és életben maradt. Nem volt könnyű dolga, hiszen ennyi testvér mellett örült, ha rendes ételhez jutott. Négyéves korában ismét veszélybe került az élete: elkapta a skarlátot, később kétszer tüdőgyulladással esett ágynak, végül őt is elérte a gyermekbénulás-járvány. Az egyik lába lebénult, és úgy tűnt, életét tolószékhez kötve éli majd. Hogy valaha olimpiai bajnok futónő lesz belőle, azt az égvilágon senki meg nem mondta volna.
Évekbe telt, mire újra megtanult járni
A kis Wilma végül minden betegségéből kikeveredett. A gyermekbénulás miatt azonban az egyik lába annyira gyenge volt, hogy csak hosszú évek munkája után tudott újra ráállni. Szobalányként dolgozó édesanyja testvérei segítségével mindennap masszírozta otthon a kislányt, s vitte hetente kétszer a kórházba kezelésre: egyikük sem adta fel. Az életüket azonban nemcsak a betegség, de a szegregáció is alaposan megnehezítette. Afroamerikaiként a család nem járhatott ugyanabba az iskolába, mint a fehér gyerekek, és a kórházak közül is csak a feketéknek fenntartott, tőlük 80 kilométerre található intézmény volt hajlandó vállalni Wilma rehabilitációját. Ide azonban cseppet sem volt egyszerű eljutni, pláne egy szegény családnak. A kezelés végül ha lassan is, de sikerrel járt, és a tizenkét éves Wilma már képes volt biztosan járni a két lábán. Megtanulta nem meghallani kortársai gúnyolódásait, amiket a lábmerevítője miatt zsebelt be, és még egy fontos képességre szert tett, amíg nem tudott mozogni: elkezdett álmodozni.
Hogy lett belőle sportoló?
Ilyen előzmények után Wilma úgy is dönthetett volna, hogy ennyi kihívás pont elég egy egész életre, és inkább békésen örül annak, hogy eddig is eljutott. Csakhogy őt nem ilyen fából faragták. Kamaszkorától kezdve kosarazott és atletizált. 1956-ban annyira jó futónak számított, hogy kijutott a 4x400-as amerikai váltó tagjaként a melbourne-i olimpiára, és bronzéremmel térhetett haza. Az azonban nem csillogott elég fényesen, Wilma aranyra vágyott. 18 éves korában annyira kitűnt tehetségével, szorgalmával, hogy ösztöndíjat kapott a Tennessee Egyetemen.
A fő cél azonban az 1960-as olimpia volt, amire gőzerővel készült. A felkészülésben jókora hátrányt okozott, hogy Wilma teherbe esett első lányával, Yolandával, aki 1958-ban meg is született. A babát Wilma családja nevelte fel, a lány pedig külön engedéllyel folytathatta az edzéseket – anyákat ugyanis korábban nem vettek fel a sportcsapatba. 1959-ben, szülés ide vagy oda, Wilma már olyan jó formában volt, hogy a Pánamerikai Játékokon a 4x100 méteres váltóban aranyérmet, 100 méteren pedig ezüstérmet nyert Chicagóban. Száz méteren ezenkívül egyetemi bajnoki címet szerzett, amit négy éven át képes volt megvédeni. A római olimpiai játékokon pedig történelmet írt.
Megszületik a Fekete Gazella
Wilma három számban indult a játékokon, és mindegyikben aranyérmet szerzett – ráadásul a százméteres síkfutásban és a váltóban is új világrekordot állított fel. A nézők, szurkolók tomboltak örömükben, a fiatal lány újságok címlapjára került, megválasztották az Év sportolójának és az Év női sportolójának is, és ekkor ragadt rá a beceneve, a Fekete Gazella is.
A szegény családból származó, beteges, afroamerikai lányt, akit a fehéreknek fenntartott kórházba nem engedték be, maga John F. Kennedy elnök fogadta a Fehér Házban. Wilma 1962-ben megkapta az amerikai sport legmagasabb kitüntetését, a James E. Sullivan-emlékérmet is. Szülővárosában, Clarksville-ben parádét rendeztek győzelme tiszteletére, amin Wilma kérésére fehérek és feketék együtt ünnepelték a sikert. Ez volt az első nem szegregált rendezvény a város történelmében. A bajnok sportoló ezek után népszerűségét arra használta, hogy elszántan küzdjön a faji megkülönböztetések ellen. Három évvel az olimpia után elérte, hogy Clarksville összes nyilvános helyén elvegyülhessenek a különböző bőrszínű emberek.
Példaképként vonult vissza
Wilma nem felejtette el befejezni az egyetemet, és tanítói végzettségét használta is. Eközben edzőként foglalkozott a fiatal atlétákkal, illetve Amerika-szerte tartott előadásokat. Emellett tovább borzolta a rasszista emberek kedélyeit Clarksville-ben: társaival szándékosan beült egy csak fehéreket kiszolgáló étterembe. Nem törődött a gúnyolódásokkal, fenyegetésekkel, azzal, hogy tárgyakat vágtak hozzájuk, sőt lövöldöztek rájuk. Addig ültek, amíg be nem szüntették a szegregált éttermeket a városban. Később Wilma publikálni kezdett, életrajzi könyvet írt, szövetségi sportprogramokat népszerűsített. Kénytelen is volt dolgozni, hiszen azokban az időkben a sportolók amatőrként versenyeztek, pénz nem járt a sikereikért.
1982-ben Wilmának mégis sikerült létrehoznia egy alapítványt mozgássérült gyerekek számára Indianapolisban. A Fekete Gazella nagyon korán, 54 éves korában fejezte be földi pályafutását, az agyát és a torkát érintő tumor okozta a halálát 1994 őszén. Két fia és két lánya gyászolta. Egész Amerika példaképeként hunyt el, Clarksville-ben utcát neveztek el róla, másutt épületeket, arcát bélyegeken láthatták viszont, a június 23-át pedig Wilma Rudolph-napként ünneplik minden évben Tennessee-ben. Annak a nőnek szentelik ezt a napot, aki nem ismert lehetetlent, aki rengeteg nőnek, afroamerikainak és reményvesztett embernek taposta ki az utat előre, a siker felé.
