Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az ötkarikás játékok hivatalosan a sportszerűségről és a tisztes versenyszellemről szólnak, amely eszmény természetesen sohasem tántorította el azokat a versenyzőket, akik illegális módszerekhez nyúltak, és csalni próbáltak a minél jobb helyezés érdekében. Talán egyikőjük sem volt annyira pofátlan, mint az 1904-es St. Louis-i olimpia aranyérmes maratonfutója, aki egy kis technikai segítséget vett igénybe a győzelemhez.
A harmadik újkori olimpia volt az első, melyet Európán kívül, az Újvilágban rendeztek: eredetileg Chicago lett volna a házigazda, Theodore Roosevelt elnök „kérésére” azonban a játékokat áttették a Missouri állambeli St. Louisba, ahol éppen vele egy időben zajlott a világkiállítás. A két esemény természetesen szorosan összekapcsolódott, ezért inkább a szenzációhajhász kommersz vonal, mintsem a valódi olimpiai szellem dominált – erre példa a látványosság céljából megrendezett „etnográfiai olimpia”, melyen a világkiállításon dolgozó „egzotikus származású” vendégmunkások mérték össze képességeiket.
Többen jóval a cél előtt kidőltek
Kevés európai sportoló vállalta a hosszú utazást a távoli kontinensre – mindössze tizenkét ország, köztük a magyarok négy indulóval, képviseltette magát –, a 700 résztvevőből több mint ötszázan amerikaiak voltak, így nem csoda, hogy az Egyesült Államok zsebelte be az érmek zömét. Így történt a sikersportágnak számító maratonfutás esetében is: az augusztus 30-án rendezett versenyen a hőség ellenére harminckét atléta állt rajthoz, akiknek egy poros, dimbes-dombos útszakaszon kellett végigküzdeniük magukat a győzelemért.
Az indulók némelyike sohasem ért célba: a kaliforniai William Garcia annyi port nyelt, hogy eldugult a nyelőcsöve és megsérült a gyomornyálkahártyája, ezért futás közben elájult, de szerencsére időben kórházba került, ahol sikerült megmenteni az életét. Egy másik versenyző hányingert kapott, a dél-afrikai Len Taut pedig megvadult kutyák kergették le a kijelölt útszakaszról. A kubai Felix Carvajal – foglalkozását tekintve postás – futás közben megéhezett, megállt egy gyümölcsöskertnél, és evett néhány almát: balszerencséjére a gyümölcsök között több rothadt is volt, amitől rosszul lett, és egy időre kiszállt a versenyből, egy kis pihenő után mégis visszatért, és megszerezte a negyedik helyet.
Azt állította, csak viccelni próbált
A célszalagot végül, csaknem három órával később, a New York-i Frederick Lorz szakította át elsőként – a civilben kőművesként dolgozó húszéves fiatalember nyakába az elnök lánya, Alice Roosevelt akasztotta az aranyérmet a hazafias érzelmektől átfűtött tömeg hangos éljenzése közepette, Lorz azonban nem sokáig fürödhetett a dicsőségben. A nézők közül többen azt állították, a versenyző csalt, és a táv nagyobbik részén autóval tette meg: a szervezőbizottság szembesítette a vádakkal Lorzot, aki bevallotta, hogy 15 kilométer után kifulladt, ekkor azonban megjelent az edzője kocsival, és készségesen elfurikázta őt a táv maradék 18 kilométerén.
Az atléta azt állította, csupán viccnek szánta az egészet, a szervezők azonban nem voltak vevők a humorra, megfosztották őt az aranyéremtől, az Amatőr Atlétikai Szövetség pedig egész életére eltiltotta a versenyzéstől – a döntést később mégis felülvizsgálták, és Lorz alig egy évvel később újra rajthoz állhatott. Az egyedi csalási módszerének köszönhetően hírhedtté vált maratonista később több amerikai versenyben is tisztességes eredményeket ért el, azonban 1914 februárjában, mindössze 29 évesen, elhunyt tüdőgyulladás következtében.
Lorz diszkvalifikálásával a második helyezett, a szintén amerikai Thomas Hicks lett a győztes, később azonban őt is megfosztották érmétől, ugyanis kiderült, hogy edzője tiltott teljesítményfokozó szerrel, sztrichninnel segített neki a talpon maradásban – ezzel Hicks lett az olimpiák történetének első sportolója, akit bizonyítottan dopping miatt zártak ki a versenyből.
