A „mert megérdemlem” társadalmában élünk. De tényleg akkor leszünk boldogabbak, ha az elsődleges szempontunk mindig saját magunk vagyunk? Pszichológusaink talán meglepő egyetértésben adnak választ a kérdésre, és azt is megmondják, miért olyan egyértelmű a válasz.
Mi a közös Majkában, Gyurcsány Ferencben és Esterházy Péterben? Például az, hogy mindhármuktól szerepel egy-egy idézet Vida Kamilla első kötetének mottói között. A huszonnégy éves költő friss hang a kortárs irodalomban, kritikus és felforgatóan transzparens. A Konstruktív bizalmatlansági indítvány verseiben bemutatja, hogy a közéleti kérdések és a bibliai sztorik lazán megférnek a trashsel, a Földet benépesítő Berki Krisztiánokkal és Ambrus Attilákkal. A könyvben olyan világ tárul elénk, amelyben még Potter névre rendeljük a pizzát, de már nem hiszünk a hősökben. Csak nézzük az emelvényen Kossuth-nótát éneklő politikusokat. Klímaszorongunk, vakcinairigykedünk. Mi ad biztonságot a fifázáson kívül? És mit tegyünk, ha már a kiábrándulásból is kiábrándultunk?
Hol vannak már azok az idők, amikor a kedvenc sorozatunkat csak hetente egyszer adták a tévében, és mi sehol máshol nem férhettünk hozzá? Arra az estére kellett szabaddá tenni magunkat. Össze is gyűlt a család a nappaliban, mindenki kényelmesen elhelyezkedett a képernyő előtt, ami olyan vastag volt, hogy sokan csipketerítővel, vázával díszítették. Volt egy kis vita a hangerőről, távirányítóról, aztán jött egy óra felhőtlen szórakozás, ami persze mindig a legizgalmasabb ponton ért véget. De nem lehetett egy kattintással a következő epizódra ugrani. Volt ennek bármi értelme, előnye? Egy ausztrál vizsgálatból most kiderül.
Tudod, az a kedves nő, aki melletted szokott taposni a konditeremben, és a tekintetével azt üzeni, hajrá. Vagy az a fiatal srác, aki mindig mosolyogva vette fel a rendelésedet a kávézóban. Arról a kollégáról nem is beszélve, aki a másik részlegen dolgozott, de amikor összefutottatok, sosem felejtette el megkérdezni, hogy vagy. Neked is voltak ilyen emberek az életedben? Ők tipikusan azok, akikkel nem állsz neki csetelni vagy Zoom-találkozót szervezni. Nem közeli barátaid, alig tudsz róluk valamit, talán még a nevüket sem. Mégis hiányoznak, hiszen hónapok óta nem találkoztatok. Mi lehet velük? És miért érint rosszul, hogy nem látod őket?
Amikor bekerülsz egy új közösségbe, munkahelyet váltasz, elköltözöl, tanulni kezdesz, nem mindig könnyű barátokat szerezni. Még ha lesznek is ismerőseid, mi a következő lépés? Mennyi időbe telik, amíg igazán összebarátkoztok? Mit kell hozzá tenni?
Az egyén vagy a közösség jólléte előbbre való? – így szól cikksorozatunk szeptemberi kérdése. A buddhista filozófia álláspontját Tóth Zsuzsanna, az A Tan Kapuja Buddhista főiskola tanára tolmácsolja.
Arról, hogy mi az iszlám vallás álláspontja a fenti kérdésben, Kovács Miklós Ahmed imámot, a Magyar Iszlám Közösség alelnökét kérdeztük.
A hónap dilemmája című cikksorozatunk 6. részét Németh Gábor katolikus lelkész, erkölcsteológus válaszával nyitjuk.
Az egyén vagy a közösség jólléte előbbre való? – így szól A hónap dilemmája című sorozatunk szeptemberi kérdése, melyre ezúttal Szalai Miklós történész, ateista filozófus válaszol.
Szeptemberi kérdésünk kapcsán ezúttal Fekete Ágnes református lelkész fejti ki gondolatait.
Mi a zsidó vallás álláspontja a fenti kérdésben? Cikksorozatunk mai fejezetében Frölich Róbert, a Dohány utcai zsinagóga főrabbijának válaszát olvashatod.
Akár az óvodát, akár valamelyik iskolás osztályt kezdi a gyerek, szülőként nemcsak a beszerzendő tárgyak listája felett aggódunk, de azon is, vajon hogy fogadja az új közösség csemeténket. Vajon szeretni fogják?
