Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Szeptemberi kérdésünk kapcsán ezúttal Fekete Ágnes református lelkész fejti ki gondolatait.
Még egyetlen emberi kultúra sem született ezen a Földön, amelyik az egyént, az individuumot helyezte volna a középpontba, csak ez a mai. Amennyire tudom, még egyetlen civilizáció sem volt, amelyikben a fiatalember került a piedesztálra. Most az erős, az élete delén levő férfi és nő ideálját állítják elénk. Ez is egy rendkívül új jelenség a Földön. Mindig és minden társadalom eddig a közösség túlélését helyezte az egyén elé, és a tapasztalatot, a bölcsességet a fiatalság elé.
A modern és a posztmodern világ fikciója az, hogy te, aki erős és egészséges vagy, legyél önmagad. Talán a mai élet egyik legfontosabb feladata az a felismerés, hogy mindez pusztán kitaláció. Az emberi agy szüleménye, hogy te létezel úgy, mint aki „csak úgy” magadban vagy. Csakúgy mint az az elgondolás, hogy beletehetek egy ágat egy vázába, és az ott gyökerek nélkül csak úgy éldegél. Az élet egy bonyolult hálózat, melynek egyetlen pontja sem létezhet önmagában.
De még nehezebb helyzetben vagyunk, ugyanis mindannyiunk lelkének szerkezete egy kicsit átalakult a modernitásban. Mindannyian hatalmas pulpitusokat látunk magunk előtt, amelyekre óriási erőfeszítéssel valahogy föl kell kerülnünk. Olyan mértékben elkanyarodott a nyugati világ belső működése attól, amitől származik, hogy már-már nem is tudunk visszatalálni a gyökerekhez. Bombázásban élünk: Jár neked! Te vagy a fontos! Te vagy a valaki! Te teljesítesz! Attól vagy értékes, amid van! Ebben a helyzetben már-már nincs értelmezési tere annak, hogy arról beszéljünk: az élet igazi célja az, hogy együtt Isten elé álljunk, és az Ő szeretetét magunkba engedjük. Ennek a mondatnak minden szava gyökeresen mást üzen, mint a mai világ értékrendje.
Mit mondjak annak, aki nyerni akar az olimpián, aki le akarja nyomni a másikat, aki a Nobel-díjra pályázik, aki színpadra akar kerülni, meg akarja vásárolni azt a tárgyat, ami boldoggá teszi? Tényleg azt érzi az ember, hogy nincs a szavaknak semmiféle átjárása kultúránk eredete és a mai világ üzenete között.
Kiket kérdezünk?
A hónap dilemmája cikksorozatunkban minden hónapban az élet egy nagy morális dilemmája mentén szólalnak meg a filozófia, valamint a hazánkban jelentős egyházak képviselői.
A többi megszólaló véleményét az alábbi – folyamatosan frissülő – linkekre kattintva olvashatod:
Ráadásul megszületik bennünk egy másik fikció: igen, a világ gonosz. Itt vannak az önző emberek, akik a bajnokok világában akarnak élni, no de vannak, akik nem. Ezek vagyunk „mi”! Életemben sokszor tapasztaltam, hogy nagy lelkesedéssel néhányan belevetettük magunkat abba, hogy „nem önző”, „nem egoista” szempontok szerint csináljunk valamit, építsünk egyházi közösséget, szervezzünk lelkigyakorlatot, hozzunk létre fogyatékosok számára otthont. De alig telt el egy-két év, és kiderült, hogy ugyanazt a lelkületet hoztuk magunkkal: sok kis győzelemre vágyó lélek szeretne szembemenni a győzelem hazugságával. Ugyanúgy teljesítményközpontú és uralkodó magatartással élünk, mint egy mai vállalatnál, ahol mindig a legerőszakosabb lesz a nyertes.
Fájdalmasan kell ráismernünk arra, hogy mindannyian a mai kor gyermekei vagyunk. Mindannyiunk vérében a „neked jár” üzenete is folyik. Ráadásul megkapjuk a habot is a tortán, meghalljuk a posztmodern szavát is: te, az individuum, az egyén, csak egy porszem vagy, egy kis rész a nagy szerkezetben, tulajdonképpen nem is létezel. Erre, nosza, megindul a még nagyobb küzdelem a pulpitusért!
Szívesen írnék valami szép és kedves okoskodást az egyén és a közösség harmóniájáról, de az az igazság, hogy egy drámában élünk ebben a vonatkozásban.
A mai ember individualizmusa tehát már nem is erkölcsi megállapítás. Nem arról van szó, hogy kedves barátom, túl nagy az egód, vegyél vissza belőle egy kicsit. Hanem arról, hogy mindent eluralt az egótenger, a társadalom minden kis egérlyukában ezt a vizet isszák.
Tudom, hogy súlyos képeket írok le, és jó lenne valami egyszerűen megérthető, észszerűen feldolgozható mondatot olvasni most, de csak így tudom kifejezni, amit gondolok.
De mi a kiút? Más megoldást nem látok sem a magam, sem bármely egyén, sem a társadalom számára, mint azt, hogy szép lassan vissza kell lépegetnünk a forráshoz. Tegyük fel az alapkérdéseket: Ki vagyok? Miért élek? Miért jó egy másik emberhez kapcsolódnom? Napról napra feltehetjük a kérdést: Miféle gyökereket tudok ereszteni? Melyik fa mellett is élek ebben az erdőben? Mikor érzékeltem Isten jelenlétét? Ezt az utat mindenki maga ismeri. Más-más edényekből ittunk, másként találjuk meg a visszavezető utat. De hogy a forrás a legfontosabb, és az Egy, abban biztos vagyok! Erre az egységre juthatunk el, ha életünk közösségiességét és személyességét megéljük.
Múlt havi kérdésünk így hangzott: Bűn-e az abortusz? Olvasd el a református lelkész válaszát azzal kapcsolatban is!
