A hónap dilemmája: Mi a fontosabb: az egyén vagy a közösség boldogsága? Az ateista filozófus válasza

Az ateizmussal kapcsolatban az egyik legelterjedtebb félreértés az, hogy az ateizmus az értékek, normák tagadását jelenti. A hívők sokszor úgy képzelik el, hogy az ateisták egyszersmind nihilisták: olyan emberek, akik az anyagi javak, materiális élvezetek kergetésében látják az élet egyedüli célját. Vagy ha mégsem ilyen egy ateista, akkor csak paradox módon, a saját világnézete ellenére nem ilyen. Ez alapvető tévedés; ugyanolyan igazságtalan általánosítás, mint amikor az ateisták a hívőket tudatlan, a kortól elmaradott, vagy ostoba, babonás embereknek tartják.

Miképpen gondolkozhat egy ateista az élet értékeiről, értelméről, s ezen belül az egyén és a közösség viszonyáról? Ha valaki istenhívő, akkor – normális esetben – azt gondolja, hogy az ember rendeltetését, céljait, azokat a normákat, amelyek szerint élnie kell, Isten terve, az ő törvényei határozzák meg. Ha azonban nem hiszünk egy ilyen isteni törvényben, tervben, nem hiszünk az emberi lét transzcendens céljában, akkor az ember rendeltetését keresve csakis e világi létünk számunkra megismerhető adottságaiból, az emberi természetből indulhatunk ki. Vagyis abból, amit az emberről nekünk egyre bővülő biológiai, szociológiai és pszichológiai ismereteink elmondanak. Egyén és közösség valóságos vagy szükséges viszonyát ebből a perspektívából kell megítélnünk.

Bármilyen komolyan vehető tudományos emberképnek mármost el kell fogadnia: az ember lényege szerint közösségi lény. Élete értelmét, boldogulását csakis más emberekkel, a szűkebb és tágabb értelemben vett közösséggel való kapcsolatban, harmóniában találhatja meg. Igazolja ezt, hogy paradox módon még azok is, akik boldogulásukat a társadalom ellenében, más emberek rovására keresik – tudniillik a bűnözők –, csak akkor és ott tudják ezt a tevékenységüket sokáig és hatékonyan folytatni, ha ők maguk is valamiféle – sajátos normákkal, értékrendszerrel, szokásokkal, jelképekkel rendelkező – közösséget alkotnak, amilyen például az olasz maffia.

Ámde az egyén ösztönkésztetései, vélt vagy akár valós érdekei, és a társadalom szükségletei, fennmaradásának feltételei között feszültség van. Ezért léteznek – ilyen vagy olyan formában – minden társadalomban az erkölcs és a jog intézményei, amelyek az ember impulzusait, törekvéseit kordába szorítják, alárendelik azoknak a normáknak, amelyeket a társadalom fennmaradása megkövetel. Az anyagi javakra irányuló igények, a szexuális vágyak, az agresszió, a hírnév és a hatalom vágya olyan késztetések, amelyeket minden emberi társadalom egyfelől megpróbál az emberekben korlátozni, elfojtani, másfelől a társadalom számára hasznos csatornákba terelni.

A modern ipari társadalomban az egyén és a közösség viszonyának, a köztük lévő feszültség kezelésének hagyományos, öröklött formái, módjai válságba jutottak. Először Durkheim tárta fel szociológusként ezt a jelenséget, s adta neki az „anómia” elnevezést. Egyrészt a modern társadalomban sok ember kis területen összezsúfolva él, a nagyvárosokban, közvetlen, mindennapi élményként hozzáférhető számukra mások magasabb életszínvonala, az övétől eltérő életstílusa, szokásai. Ilyen légkörben szaporodnak – és nehezen kezelhetők – az egyének és csoportok közötti kulturális és osztálykonfliktusok. Másfelől a modern társadalomban – a vasút, az újság, a rádió, televízió és az internet miatt – mindenkinek az életvilága egyre inkább „felnyílik”, minden nemzedék egyre több és több olyan ingerrel és információval találkozik, amelyek ellentétesek öröklött világképével, értékrendjével és az azon alapuló normarendszerrel.

Az egyénnek és a közösségnek a modern világban alapjaiban megváltozott viszonyára, a kettő közötti konfliktus megoldására alapvetően két megoldást szült a modern európai gondolkodás: Marxét és Freudét. Marx úgy gondolta, hogy olyan társadalmat lehetséges és szükséges alkotnunk, amelyben az egyén és a társadalom közötti feszültség eltűnik, mert magának a társadalomnak a működése pontosan azon alapszik, hogy minden egyes ember számára lehetővé teszi azt, ami a legmélyebb, legalapvetőbb törekvése: képességei alkotó módon való kibontakoztatását a munkában. Freud viszont úgy gondolta, hogy antiszociális viselkedésformáink elfojtott – mindenekelőtt szexuális – vágyainkban gyökeredznek, és ezeket a vágyakat tudatosítanunk kell, fel kell szabadítanunk – és megtanulni racionálisan kezelni.

A 21. században azonban – az ő koruk óta eltelt időben szerzett tudományos ismereteink és történelmi tapasztalataink fényében – nem hihetünk egyiküknek sem. A pszichoanalízis és a marxizmus emberképét egyaránt fontos, mély meglátásokat nyújtó, de mégiscsak egyoldalú antropológiáknak látjuk.

Van azután az európai gondolkodásnak egy olyan jelentős és sokszínű áramlata, amely szerint a modern társadalom együttélési, erkölcsi problémáira, értékválságára az lenne a válasz, hogy visszatérünk a modernitás előtti idők társadalomszervező erőihez: a valláshoz, a mítoszokhoz, a hagyományhoz, a tekintélyhez. Én úgy hiszem, hogy egy ilyen visszatérés sem nem lehetséges, sem nem kívánatos.

Egyén és közösség viszonyára, az egyén törekvései, vágyai és a közösség fennmaradása közötti konfliktusok kezelésére tehát ma az ateizmusnak nincsenek „kész”, végérvényes válaszai. De úgy hiszem: bizakodhatunk abban, hogy ahogy az emberiség egyre inkább megszabadul a szegénységtől, a természeti erőknek való kiszolgáltatottságtól, ahogy – a modern kommunikációs eszközök révén – egyre inkább egyetlen közösséggé egységesül, s egyre többet tud önmagáról is, az őt körülvevő természetről is – az emberi társadalom egyre inkább meg fogja találni az emberi együttélés új, minden egyes emberre érvényes normáit, és ezeknek a betartására rá is tudja majd az egyént nevelni. Úgy hiszem: az egyén és a közösség viszonya sohasem lesz problémamentes – de az anyagi és szellemi haladás egyre jobban csökkenteni fogja a kettő közötti feszültséget.