A napom minden reggel kutyasétáltatással kezdődik, ami nagyjából annyit jelent, hogy félálomban követem a kutyáimat a kijelölt, és tulajdonképpen az egyetlen lehetséges útvonalunkon.
A kisgyerekek már háromévesen olyan erősen tudnak harapni, mint a kutyák.
Azt a kutyafáját, mondhatnánk a képek láttán, pedig kutyafáról ez esetben szó sincs, azt a mezei ebek kapkodják itt nálunk a parkban.
Egy állat – leginkább kutya – támadása nemcsak testi, hanem lelki sérülést is okoz áldozatának.
Gyerek Sziget 2010.
Kicsit szorongva kanyarodom le a városszéli úton a kutyamenhely felé. Érkezésünket fülsiketítő lárma fogadja.
A bezártságot a gyerekek is, meg mi is eléggé unjuk már. Persze lehet otthon is rengeteg jó dolgot csinálni, de mennyivel jobb rövidgatyában rohangálni meg mászókázni.
Néha tényleg egyszerűbb lenne, ha egyes helyekre kapásból ezt írnák ki.
Kutya már bőven a gyerekek előtt is volt. Persze kirakhattuk volna a kocsiból a sztráda mellett, vagy leadhattuk volna egy sintértelepen. Hát nem tettük.
Hogyan alszik apa húsz centin, avagy elég-e egy ágy anyának, apának, a két gyereknek – és a kutyának?
Kétgyerekes apukai beszámoló a dolgos hétköznapokról. Amelyben ezúttal a kutyáé a főszerep.
Az év videója arról, hogyan próbálja megtanítani egy kutya kúszni a kisbabát. Plusz bébiszittelő kutyák.
