Vajon melyik az az univerzum, ahol a Bátor, a gyáva kutya – helyesen – egy gyerekektől távol tartandó horrorsorozat? A mienk biztos nem, ugyanis a Cartoon Network a 2000-es években a délutáni csúcsidőben tűzte műsorra.
A nők gyakran kérnek bocsánatot barátaiktól, párjuktól, munkatársaiktól, ha valami probléma történt, akkor is, ha nem az ő hibájuk volt. A férfiakat ezzel szemben ritkán hallani, hogy szabadkoznának. És ennek megvan a maga oka.
Nem törvényszerű, de amikor a párkapcsolatok kerülnek szóba, akkor gyakran előjön, hogy milyen hasonlóságok vannak a partner és az azonos nemű szülő között.
Kishitűség, megfelelési kényszer, önkorlátozó hiedelmek – egy rosszul szeretett, bántalmazott gyerek érzelmi és mentális eszköztára tele van olyan egészségtelen viselkedési mintákkal, amelyek a saját és a társas kapcsolatai kiteljesedésének útjában állnak. Bár a szeretethiány okozta seb teljesen begyógyulni soha nem fog, annyira azért össze tud zsugorodni, hogy csak egy apró részlete legyen az egyén boldogulását szolgáló új narratívának. De miből lehet tudni, hogy valaki a gyógyulás útjára lépett?
Az őszi-téli megfázásos időszak első nagyobb hullámát éltük az elmúlt hetekben: szerkesztőségünkben is többen kidőltek, mások beteg gyerekük ápolása miatt maradtak otthon. A betegeskedős időszak különösen nagy terhet ró a kisgyerekes szülőkre: a közösségben gyorsan terjednek a fertőző betegségek, és a kicsik még fejlődő immunrendszere is kevesebb kórokozóval birkózik meg, mint a felnőtteké. Az eredmény: heti-kétheti rendszerességgel lerobbanó gyerek, akiknek úgy kellene a gyógyulás megfelelő körülményeit biztosítani, hogy a munkahelyünkön se mondják be az unalmast.
Ábrándozni jó dolog, főleg gyerekkorban. Felnőttként azonban nem jó stratégia, ha továbbra is egykori álmaidhoz méred magad.
Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, és ez a trauma talán sokkal keményebb volt gyerekként, amikor véget ért az a boldog két és fél hónap, amikor rongyosra lehetett nézni a kedvenc filmjeinket. A szeptember eleji rabiga és depresszió közben már csak emlék a tévé előtti gondtalanság. Dupla nosztalgiavonat, azaz a munka rabigájából mi most felidézzük a gyerekkort.
Költőink és íróink magánéletéről szinte minden apró részletet tudunk: kibe voltak szerelmesek, mik voltak a szenvedélyeik, hol nyaraltak. Arról azonban kevés szó esik még a gimnáziumi tankönyvekben is, hogyan telt a gyerekkoruk.
Ha időnként értetlenül állsz azelőtt, hogy miért reagáltál túl egy helyzetet, akkor valószínűleg a gyermekkori élményeid hatására cselekedtél. A családi légkör, a szülői minták, hogy hányadik testvérként születtünk, ezek mind meghatározzák, milyen felnőtté formálódunk, hatásukra olyan gyermeki megoldókulcsokat alakíthatunk ki, amelyek később is könnyen előjöhetnek.
Abszurd dolog meghatározni, hogy mikor van vége a gyermekkornak, és mikor kezdődik a felnőttkor, mert ez valójában egy folyamat, ami sokkal tovább elhúzódik, mint gondolnánk. Az biztos, hogy biológiai szempontból 18 évesen még nem számítunk felnőttnek.
Gondolta volna, hogy a pelenkatartó vödör, a pólyázó vagy a kézi mellszívó totálisan fölösleges dolog?
Most nem az unokák, hanem mi, szülők vagyunk a főszereplők. Emlékeket idézünk a gyerekkorunkból.
