Most nem az unokák, hanem mi, szülők vagyunk a főszereplők. Emlékeket idézünk a gyerekkorunkból.
Egyik kedves olvasónk - egy férfi! - küldte az alábbi levelet, és mi megörültünk a nosztalgiázás lehetőségének, így arra buzdítanánk többi olvasónkat is, hogy bátran osszák meg velünk a „régmúlt” sokat emlegetett családi legendáit.
A következő történetek a nyolcvanas években játszódnak, és egy jelenleg hatvanas éveiben járó, sportos és jókedélyű informatikus-közgazdász, egyetemi tanár tollából származnak. Az Apám, leendő gyerekeim nagyapja emlékszik vissza gyerekkorunkra, rám, és a nálam 2 évvel fiatalabb húgomra. Szeretem ezeket a szívből és sok humorral megírt (családi összejövetelek alkalmával olykor elő is adott) történeteket, különösen azért, mert krónikásuk az aranyköpéseink, sokat emlegetett huncutságaink, és a minden gyerekre jellemző aranyos kis megnyilvánulások mögé nézve valahogy képes ezeknek az apró történeteknek a mélységét és tanulságait is láttatni.
Öngyújtó (1986)
A szokásos heti bevásárlásra az egész család együtt ment a közeli diszkontba, ahol nem volt nagy választék, de amit kapni lehetett, az olcsó volt. Már a pénztársorban álltunk, amikor az éppen négyéves kicsi lányom - látszólag minden indok nélkül - zokogni kezdet. A feleségem, aki úgy tűnt, érti a dolog nyitját, azonnal vigasztalni kezdte, és integetett nekem, hogy ne törődjek vele. Az volt az érzésem, hogy valami módon én idéztem elő a tragédiát, pedig mindössze annyit tettem, hogy egy hanyag mozdulattal 6-8 olcsó öngyújtót markoltam fel és dobtam a bevásárló kocsiba.
A megérzésem nem volt alaptalan. Az eset egy nappal a születésnapom előtt történt. Az én okos lányom már egy héttel korábban kitalálta, hogy nekem szükségem van öngyújtóra és önállóan - persze némi anyai segítséggel - vásárolt egyet, gondosan becsomagolta és izgatottan várta az alkalmat, hogy átadhassa a nagyszerű meglepetésnek szánt ajándékot. Egy négy éves kicsitől ez igazán említésre méltó teljesítmény.
Nehéz elviselni, hogy a kiemelkedőnek vélt alkotás egy pillanat alatt leértékelődik. Azóta is könnybe lábad a szemem, ha rágondolok.
A zöld pizsamabéka (1983)
- Ma miről fogsz mesélni? – kérdezte a három éves fiatalember, amikor bementem hozzá a szokásos jóéjtpuszi miatt. Tanácstalanul törtem a fejem. Csak olyan mesekönyvek hevertek a polcon, amelyek többségét már kívülről tudta. Tekintetem a pizsama-felsőjére tévedt, amin egy zöld béka mosolygott kedvesen.
- Ma a zöld pizsamabékáról mesélek – mondtam kicsit bizonytalanul. A mellére bökött.
- Erről? – kérdezte kicsit csalódottan, mint aki valami gyenge viccet hall.
- Arról bizony! – mondtam, és kezdett engem is érdekelni, hogyan vágom ki magam ebből a kelepcéből.
- Na jó. – mondta beletörődve. Oldalára fordult, magára húzta a takarót, és figyelni kezdett.
- A zöld pizsamabéka nagyon álmos volt reggel, amikor felébresztették. Reggelizés közben még félálomban volt, a kakaót is magára borította, ami miatt az öltözködést is újra kellett kezdeni...
A fiatalember itt még nem vette észre, hogy valójában ő a mese főszereplője, csak figyelmesen ráncolta a homlokát. Azonban amikor a mesebeli zöld pizsamabéka óvodai kalandjai is sorra megegyeztek azzal, ami vele történt aznap, már látszott, hogy érti, miről van szó. Atyai büszkeségem is hízott, mivel érzékeltem, hogy fiacskámban már kialakult a gondolkodás és elvonatkoztatás képessége, melyek törvényszerűen csak a fejlődés későbbi szakaszában jelennek meg, azonban döntő fontosságúak a magas intellektuális teljesítmény létrejöttéhez. De hogy biztos lehessek a dologban, a végén nem bírtam ki, hogy rá ne kérdezzek:
- Tudod kiről szólt a mese?
Ragyogó szemekkel, büszkén felelte:
- Engemről szólt a mese!
Reggel (1985)
Reggelente mindig nagy kapkodás volt. Mi dolgozni mentünk, miután a gyerekeket bevittük az óvodába. Előtte még otthon közösen reggeliztünk. Persze csak azután, hogy felébredtünk, felébresztettük a kis lurkókat is, felöltöztünk, és segítettünk nekik is felöltözni.
Szóval egy ilyen kapkodós reggelen – még félig felöltözve – borotválkoztam a fürdőszobában. Arra járt hároméves nagylányom megszemlélni, hogy rendben mennek-e a dolgok. Ő is – mint általában a nők – komoly figyelmet fordított az emberi kapcsolatok ápolására és a konfliktushelyzetek megelőzésére. Ebben nincs semmi meglepő, legfeljebb az, hogy e képesség jelei már életének ilyen korai szakaszában is megmutatkoztak. Kicsikém alaposan szemügyre vette hiányos öltözetemet, majd csípőre tett kézzel és jószándékú aggódással a tekintetében azt mondta:
– Apa! Fordítva van rajtad a bugyi! Ki fognak nevetni!
