A szomszéd fűje mindig zöldebb, gondoljuk, s abban is biztosak vagyunk, hogy mi vagyunk az egyetlen teremtménye a földnek, aki nem alszik összefüggően 3-4 óránál többet évek óta.
Tegnap fél tizenegykor még táncolt volna dízeltíz mostanában felfedezett zenéjére.
Múlt héten megjelent egy kajálós poszt, amit még három hónapja írtam, és már teljesen el is felejtettem, és karácsony, meg miegymás miatt most került felszínre.
Apa a rácsos ágynál áll és a Nothing else matters-t énekli a párhetes gyerekének, majd felbátorodva belekezd a Highway to Hellbe, amelyet a Smells like teen spirit követ.
Mielőtt megszületett volna a kisfiam, mindent összeolvastam az interneten a gyerekgondozás témájáról, fórumokat bújtam, könyveket rendeltem, amelyeket szintén lelkiismeretesen végigolvastam, aztán eldöntöttem, hogy igény szerint fogom szoptatni, és mint „falkatag”, velünk fog aludni a nagy családi franciaágyban.
Horror.
Így visszaemlékezve, nem igazán értem, hogyan voltam képes minden reggel két kisgyerekkel úgy elindulni, hogy reggelizzenek is, kócosak se legyenek, minden szükséges bekerüljön az iskolatáskába, és még én is beérjek nyolc órára a munkahelyemre.
Egy amerikai vizsgálat összefüggést vélt felfedezni a kisdedkorban végrehajtott műtéti altatás és a későbbi tanulási zavarok között.
Lehetséges, hogy új korszak kezdődik az éjszakai nem alvással szenvedő szülők életében, ugyanis egy forradalmian új találmány kerül hamarosan a boltokba.
Mit csináljon anya, hogy tudjon ő is aludni, ne csak a gyerek éjjel, vagy akár nappal?
Az éjszaka közepén a szülők ágyába csapódó gyerek nem menő. De hogyan szoktassuk le róla?
Éjjel legalább van 5-6 óra egyben a munkára, kis ágyhoz rohanós-sírós megszakításokkal
