Így visszaemlékezve, nem igazán értem, hogyan voltam képes minden reggel két kisgyerekkel úgy elindulni, hogy reggelizzenek is, kócosak se legyenek, minden szükséges bekerüljön az iskolatáskába, és még én is beérjek nyolc órára a munkahelyemre. Most sehová nem kell időre érkeznem reggelente, a lányok is már csak a kakaó elkészítésében, a vajaskifli megkenésében és a tízórai becsomagolásában számítanak rám, és még így is mindig sikerül a friss és fiatalos napkezdéshez szükséges szintre pumpálniuk a vérnyomásomat.
Kezdődik ugye a felkeléssel, ami nem kis feladat. Mármint számomra nem kis feladat, hogy szívós munkával és egy buldog makacsságával kiimádkozzam őket az ágyból. Csak eztán jön a neheze, hogy időben ki is lépjenek az ajtón. Az persze relatív, hogy kinek mi az „időben”, innen nézve úgy tűnik, hogy annyi idő alatt, amennyit ők szánnak a dologra, egyszerűen fizikai képtelenség eljutni az iskolába. Ők viszont pontosan tudják, melyik az utolsó busz, amivel még éppen nem késnek el, és állítólag eddig tényleg nem is késtek el soha. Az olyan jellegű érveimet pedig, hogy „bármi történhet” vagy „kimaradhat egy járat”, nevetve és elegánsan, egy laza mozdulattal félresöprik. Egészen eddig azt hittem, hogy lusták, de most kiderült, hogy szó sincs erről.
Paul Kelley szerint a kamaszok nem lusták, egyszerűen csak másként jár a biológiai órájuk, mint akár a kisgyerekeknek, akár a felnőtteknek, éppen ezért mindenki jobban járna, ha az iskolakezdést is ehhez igazítanánk. Hogy ki az ördög az a Paul Kelley? Egy Newcastle környéki középiskola igazgatója. Az újító kedvű igazgatóról elöljáróban annyit azért elmesélek, hogy nem ez az első ötlete a tanítás megreformálására. Hozzám hasonlóan ugyanis ő is szereti böngészni a legfrissebb tudományos eredményeket, és olvasgatás közben korábban felfigyelt egy kutatásra, amelyben amerikai kutatók patkányokon tanulmányozták a hosszú távú memória bizonyos tulajdonságait. Nosza, nekilátott hát Paul Kelley, hogy a gyakorlatba is átültesse a tanultakat. Bevezette a 60 perces tanórát, ami igazából nem 60 perces, hanem 20 perccel hosszabb, mivel 10-10 perces testmozgással és pihenéssel megszakított három, egyenként 20 perces intenzív tanulásból áll. Az eredmények állítólag kiválóak, és az ily módon felkészített gyerekek ragyogóan teljesítenek a vizsgákon.
No, de térjünk vissza a kamaszokhoz és a biológiai órához. Most újabb ötlettel állt elő az iskolaigazgató, miután egy brit - egészen pontosan oxfordi - kutató cikkéből megtudta, hogy 10 és 20 éves kor között kissé másként ketyeg a biológiai óránk, mint előtte vagy utána. Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy két órát késik, ami praktikusan azt jelenti, hogy amikor én igyekszem kirimánkodni a lányaimat az ágyból, akkor az ő fejükben lévő vekkeróra pontosan háromnegyed ötöt mutat, azaz még reménytelenül kora hajnal van.
Az eredményeket felbuzdulva Paul Kelley most azt fontolgatja, hogy következő újításként az ő iskolájában az eddigi 9 óra helyett 11 órakor kezdődne a tanítás, igazodva a tanulók erős késésben lévő biológiai órájához. Sőt most még ennél is továbbmegy, amikor azt javasolja, hogy szeptembertől minden brit iskolában vegyék át az új gyakorlatot, amivel a The Guardian című lap szerint megint sikerült megosztania az ügyben érdekelteket. Bennem például felmerült, hogy ki törődik például a tanárok biológiai órájával. Aszerint talán éppen az a két óra a nap legtermékenyebb időszaka, amit arra várakozva kellene tölteniük, hogy az ifjúság végre kikecmeregjen az ágyból.
De ne kukacoskodjunk, fogadjuk el inkább, hogy valóban úgy van, ahogy Paul Kelley és az ő brit tudósa mondja, és a kamaszok valóban nem lusták, csak más ütemre jár az órájuk, mint a miénk. Akkor most már azt is értem, miért kell minden nap késő este is eljátszani a szokásos reggeli műsort, csak ellenkező irányban. Bizonyára nem vagyok egyedül, amikor azt érzem, gyakorlatilag lehetetlen feladatra vállalkozik, aki még emberi időben akarja őket rábeszélni a lefekvésre. De ha igaza van a két britnek, akkor este tízkor a gyerekek fejében lévő óra még csak nyolcat üt, ami még bőven a legjobb idő arra, hogy például betegyenek egy új filmet a lejátszóba vagy hosszas csevegésbe merüljenek a barátnőkkel - hát persze, hiszen nyilván azonos ritmusra jár a biológiai órájuk is.
