Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az éjszaka közepén a szülők ágyába csapódó gyerek nem menő. De hogyan szoktassuk le róla?
Reggel van, de felőlem akár este 11 óra is lehetne. Úgy kelek föl az ágyból, mintha nyolcvanéves nénike lennék, akinek a hátát hasogatja a csúz, vagy akit egész éjjel vertek.
Miközben kitöltöm a kávém, a vállamat lapogatva arra gondolok, hogy meddig mehet ez így, mert egyszer biztosan vége lesz, de mikor? Amikor kidőlök a Kökin, mert az alvásmegvonás már kóros, vagy a fiam fog egy reggel a saját ágyában ébredni, mert megvilágosodott?
„Mennyi idős is pontosan a fiad?” - jön a kérdés, megviselt ábrázatom és panaszaim után, én meg faarccal közlöm, hogy négy. A reakció ezután néhány másodperc döbbent csönd, mert ezek a távoli ismerősök tuti azt hiszik, hogy minimum szoptatok éjjel, vagy fogzunk, de azt egészen biztosan nem, hogy a négyéves, nagy öntudattal rendelkező fiam éjszakai kanosszajárást tart. És minden éjjel jön, mintha fizetnének érte, ha visszaviszem a helyére, akkor is, és kakas-, azaz órakukorékolásig bokszolunk, hogy legyen helyünk, hogy legyen takarónk, hogy ne rúgjanak torkon, tarkón és egyéb veszélyeztetett helyen. S hogy a helyzet komolyságát illusztráljam, rögtön a bevezetőben elsütöm azt a szakállas poént, hogy megkérdezzem: szerintetek az érettségi bankett után is itt fog zavarogni ez a kis büdös?
A helyzet az, hogy ezzel az alvásproblémával nem nagyon akartam eddig foglalkozni, mert alapvetően nem rossz dolog az, amikor egy puha pracli átöleli a nyakad éjjel és hozzád bújik. Az utóbbi időben azonban úgy vagyok vele, hogy valamit mégiscsak kéne tenni, mert a kevés alvástól hamar megöregszem, meg a sertésinfluenza is biztosan hamarabb ledönt a lábamról. A dolog azon része, hogy ciki lenne ez az össznépi egy kupacon alvás, egyébként nem izgat annyira, mert úgy érzem, hogy mellettem mennek el az események. Elmondom, hogy miért.
Az első időkben, amikor elkezdődött a tényleg MINDEN éjjel átjárás, én szorgalmasan hurcolgattam őt vissza. Aztán, amikor megint jött, megint vittem a helyére, sőt, amikor már nagyon kész voltam, dobtam egy hátast az ő ágyába, azt gondolva, hogy kicseleztem a gyereket és aludtam (volna) ott tovább. A kölyök azonban szagot fogott, hogy túlságosan elfér az apja mellett, ezért visszajött, én menekültem a helyemre, ő megint utánam. És ez sokáig így ment, olyanok voltunk, mint egy rossz rajzfilm, ráadásul mind a ketten nagyon hisztisek is lettünk, a családi boldogság tehát azt kívánta, hogy rendezzem a sorainkat. De hogyan?
Az ajtót csak nem csukhattam rá szegény gyerekre, még ha néhány hozzáértő ezt tanácsolta, akkor sem, mert szerintem az gonoszság. Fenyegetni és ijesztgetni sem akarom. Az agyára bizonyára valamennyire hatok, mert este mindig a saját ágyában alszik el, ez a technikai minimum egyébként. Ezen felül semmi nem segít. A kilátásba helyezett lefizetős manőverek is kudarcba fulladtak, nagy rákészüléssel, hogy „de ügyes leszel”, „de ügyes leszek, úgy fogok örülni a seggenfütyülős kiskakasnak, stb.”, aztán meg jött a nagy csalódás, hogy nem, mert a higanylábak öntudatlanul is áthozzák a gyereket. Az elmúlt fél évben egyszer egyébként elfelejtett átjönni, de akkor is fölébredtem arra, hogy túl kényelmesen alszom.
A természet mindenesetre valahol jó akar lenni hozzám, így történt, hogy egyszer csak nem ébredtem föl ezekre a dolgokra, csak szerzetesi alázattal odébb húzódtam, aztán hagytam, éjjel hadd legyek egy kis harci kakas bokszzsákja. Mostanra viszont elegem lett, mert öregnek és fáradtnak érzem magam és legfőképpen kilátástalannak látom a dolgokat. Hát sosem lesz már vége? Mert hiába alszom hétvégén akár 9-10 órát is, pont úgy érzem, mintha az árokparton vedeltem volna a pálinkát hajnalig. Elég volt! Kérem vissza az ágyamat! Most! Segítsetek!
