Mielőtt megszületett volna a kisfiam, mindent összeolvastam az interneten a gyerekgondozás témájáról, fórumokat bújtam, könyveket rendeltem, amelyeket szintén lelkiismeretesen végigolvastam, aztán eldöntöttem, hogy igény szerint fogom szoptatni, és mint „falkatag”, velünk fog aludni a nagy családi franciaágyban. Amikor azonban Ármint végre hazahoztuk a kórházból (a háromnegyed órás hazautat átaludta a kocsiban), nem akartuk rögtön betenni a nagyágyba, hiszen mi sem feküdtünk még ott (én megpróbáltam a hűtő teljes tartalmát a lehető leggyorsabban magamba tömni, hihetetlenül éhes voltam), ezért beraktuk a kiságyba.
Ettől felébredt, és sírni kezdett.
Megszoptattam, ettől elaludt, utána ismét letettem a kiságyba, hogy elmenjek lezuhanyozni.
A kiságyban azonnal felébredt, és sírni kezdett.
Felvettem.
Szoptattam, szopizott, elaludt.
Letettem, felébredt, sírt.
Átpasszoltam a férjemnek, és elrohantam zuhanyozni. A gyerek végig bömbölt.
Lefeküdtem az ágyba, megszoptattam, elaludt, otthagytam.
Elaludtam.
Felkeltem arra, hogy megmozdult.
Megpróbáltam elmenni vécére.
Ettől felébredt, és sírni kezdett.
Megszoptattam, elaludt.
Óvatosan elhengeredtem tőle, nem ébredt fel! Győzelem!
Öt percig.
Néha tíz is volt.
Az első héten csak úgy tudtam rendesen aludni, hogy bezárkóztam a fürdőbe, a gyereket a férjem kezébe nyomtam, és csak azért is végigaludtam három órát. Annyit a kórházban is kibírt két szopi között.
Ármin szinte alig aludt éjjel.
Ármin szinte alig aludt nappal.
Én szinte alig aludtam éjjel-nappal.
Ha mellre tettem, cumizott, nem szopott rendesen, leginkább csak altatta magát.
Eltelt itthon egy hét, és alig akarta elérni a születési súlyát.
Anyu két drasztikus lépésre határozta el magát (olyanra, amilyenről előzőleg megfogadta, hogy ő soha): 1. A gyereket nem teszi állandóan mellre, hogy egyszer végre éhezzen már meg, és szopjon rendesen. De hogy mégse legyen szopás nélkül 2. vetetett neki cumit apuval.
A gyerek továbbra sem „akart” aludni nappal, de legalább elkezdett rendesen enni, és éjjel is már csak enni kelt fel. (Igaz, azt vagy ötször.) Győzelem!
Kis szépséghibája ennek a győzelemnek az, hogy anyu továbbra sem tudott aludni éjjel: amint a gyerek megmoccant, máris ébren volt.
A fáradtságtól anyu ingerült volt. Meg egy kicsit zombi is. Ezt tovább fokozta a fáradt baba napközbeni non-stop ébrenléte.
Miért nem alszik egy csaknem újszülött csecsemő? Ki mondta, hogy ennek 16-18 órát kellene aludnia??? Örülök, ha éjjel tíz összejön!
Időközben azonban egy határidős munka határideje is közeledni kezdett, és anyu – apu aktív segítségével – napi 1-3 órára odaült a gép elé.
Egy olyan napon, amikor a deddel együtt valamilyen csoda folytán sikerült délután aludnia, úgy döntött, hogy egy kicsit fennmarad éjjel (értsd: nem 9-kor fekszik le, hanem esetleg 11-kor). Ezért galád módon a fotelben megszoptatta, elaltatta, aztán óvatosan betette a kiságyba, maga pedig leült dolgozni.
A gyerek aludt.
Anya 11-kor abbahagyta a munkát, és aggodalmasan pillantott csecsemője felé. A háromhetes ded ilyenkor már fel szokott ébredni egy szopira.
De nem ébredt, aludt tovább.
Anya meditált, felvegye-e maga mellé a nagyágyba. Végül nem merte, nehogy felébredjen.
Lefeküdt aludni.
A ded egyig aludt. Akkor anyu kísérletet tett: megszoptatta a fotelban, majd visszatette a kiságyba.
A ded ötig aludt.
Anya szoptatta, majd ismét kiságy.
Ded kilencig húzta a lóbőrt.
Hohó!
Anya vérszemet kapott.
Tizenkét óra?
Fityiszt nagyágy! Soha többé!
Pár nap múlva doktor néni látogat.
– Hány óránként eszik? – Három. (Igaz, hogy háromóránként háromnegyed óra azért az már majdnem kettő, de ezt nem kötjük a doktor néni orrára.)
– Hol alszik? – A kiságyában.
Doktor néni bólogat.
Fura, a válaszok olyanok, amiért a LLL-nél lllekapnák a fejemet. Hol van a természetközeli életmód? Kompenzálok, és előkapom a hordozókendőt. Így kötöm, úgy kötöm. Így laza, úgy szoros. A ded kiabál, utálja. Hm... volt itt valahol egy turkált kenguru. Megvan!
Beleültetem, csönd van.
Múlnak a hetek.
A ded nő, napközben továbbra sem alszik, időnként nyűgös. Anya fáradt, igaz, a határidőt sikerült tartani.
Anya háta fájni kezd a már születésekor is négy és félkilós kölyöktől, ezért vége a kengurukorszaknak. Ded megy a járókába.
Ded elvan a járókában, köszöni szépen. Ha sír, anya felveszi, aztán vissza.
Időnként alszik is benne, de sosem szoptatás után. Sőt, szoptatás után kifejezetten felélénkül.
Ritmus kezd beállni: szoptatás – játék – fáradtság – szoptatás. A fáradtság után néha alvás is van. De még mindig nagyon ritkán. Soknaponta.
És akkor valaki azt mondja: Suttogó.
Anya gyanakszik, sok-sok rosszat hallott róla. Hogy a gyerek csak bömböl, de nem lehet felvenni. Meg ilyesmi. Gonosz nő. De azért megpróbáljuk.
Bookline, rendelés. Megjön, mohó olvasás.
Jé! Nem gonosz! Nem szabad sírni hagyni a gyereket! Sőt, majdnem ugyanazt tanácsolja napirendként (vagy inkább napi ritmusként?), ahogy mi csináljuk, éppen csak a „fáradtság” menüpont után közvetlenül az alvás következik. Hogyan? Egyszerűen: tegyük le aludni. Legyünk mellette, ha sír, de ne kapjuk fel azonnal. Ne szoptatással altassuk.
Első próba. Órákig sír, úgy érzem, de mellette vagyok. Később kiderül: nem egészen húsz perc alatt elaludt. Másfél órán keresztül aludt a csöndes, elsötétített szobában.
Második próba: újra negyed óra, de már csak egy órának érzem. Ismét egy-másfél óra alvás.
Harmadik próba: újra negyed óra, amit kb. félórának érzek. Utána ismét egy-másfél óra csend.
Negyedik próba este, szoptatás után, de még ébren letenni: tíz perc nyüsszögés, alvás.
Másnap ugyanez.
A gyerek ingerültsége nincs sehol napközben. Amikor alszik, anyu is, ezért az ő ingerültsége is elpárolog.
Anya kitartóan folytatja.
Négy hónaposan végre először átalusszák az éjszakát.
Két hét után már nem kell mellette lenni, ha letesszük aludni. Tíz percen – negyedórán belül maga is elalszik. (Azóta is.)
A Suttogó működik. Nálunk legalábbis. Egészen a mai napig. Ded most tíz hónapos, kétszer alszik napközben: egyet délelőtt, egyet délután, kétszer másfél-két órát. Az éjszakákat mindig végigalussza.
Egyvalamit azért megtartottunk az igény szerinti iskola módszeréből is: egészen mostanáig két mellből szoptattam, naponta négyszer (egyébként nagyon lecsökkent volna a tejem). A rendes etetés mellé vizet, teát, gyümölcslevet, satöbbit sosem kapott, csak szoptattam. Kétszer abba akarta hagyni a szopást: egyszer hat, egyszer pedig hét hónaposan, ilyenkor bekeményítettem, és nem adtam neki mást enni. Gyorsan megértette az üzenetet. Két hete azonban háromszor csúnyán megharapott, amikor a leszokási kísérletét meg akartam akadályozni. Így most már nem szopik, igaz, tejet kap még lefejve.
Nálunk ez és így jött be. Utólag csak egyvalamit sajnálok: hogy Tracy Hogg A suttogó titkai című könyvét nem a szülés előtt olvastam. Olyan dolgok is vannak ugyanis benne, amelyek az első napokban, a majdnem-pánik pillanataiban nagyon sokat segíthettek volna.
Kezdő anyukáknak mindössze egyvalamit tanácsolok mindezek után: nem szabad kétségbeesni, ha sír a baba, nem kell kapkodni, nem kell megijedni. Ahogy egy számítógépes ismerősöm megfogalmazta: a babasírás nem bug, hanem feature (azaz nem hiba, hanem tulajdonság). Ezt nem árt mindig szem előtt tartani.
Enahma
