Okostelefon, tablet, YouTube, TikTok – ma már sok gyerek kezébe kerül saját készülék, mielőtt még megtanulna olvasni. A szülők gyakran jó szándékkal nyújtják át az eszközt, hogy lekössék vagy megnyugtassák a kicsit, de ezzel épp a fejlődésük legfontosabb szakaszát gyengíthetik.
Dr. Nagy Péterrel, a Bethesda Gyermekkórház osztályvezető főorvosával, gyermek- és ifjúságpszichiáter szakorvossal beszélgettünk a gyermekkori képernyőhasználat kevésbé látható következményeiről, a digitális függőség kialakulásáról és arról, mikor jön el az idő, hogy egy gyerek saját telefont kapjon.
Mi a leggyakoribb probléma, amivel a rendelésen találkozik, és összefüggésbe hozható a túlzott képernyőhasználattal?
Az ebből a szempontból fontos kérdés, hogy nem feltétlenül az a fő probléma, amivel találkozunk, mert amit látunk, az a spektrum nagyon szélsőséges vége. Valójában a gond sokkal több embert érint annál, mint akik végül kórházba vagy ambulanciára kerülnek. Sőt, ott még nagyobb a baj, ahol fel sem merül, hogy egyáltalán probléma lenne.
Amivel mi a legtöbbször találkozunk, azok az alvásproblémák. A vizsgálatok után sokszor azt látjuk, hogy nincs a tünet mögött szervi eltérés. A kollégáim a kórházban sokszor találkoznak elhízással. Elkezdik vizsgálni a gyermeket az endokrinológián, és kiderül, nagyjából az esetek 90 százalékában, hogy semmilyen hormonális vagy szervi ok nincs, egyszerűen életmódbeli dologról van szó, aminek manapság nagy része a képernyőhasználat és az ezzel összefüggő tétlenség. A Bethesda kórházba gyakran érkeznek gyerekek fokozott szorongással, önértékelési problémával, hangulatproblémákkal, testképzavarral, és ezek kialakulásában is szerepet játszhatnak az online érkező információk kezelése.
Nem arról van szó, hogy a digitális jelenlét egészen biztosan mindenkinek árt, de ha valaki hajlamos magát másokhoz hasonlítani, és negatívan értékeli az összehasonlítást, nagyon könnyen megtalálja azokat a felületeket, ahol nála „jobb, szebb, okosabb” embereket lát. Az online felületek annyiból nehezebbek, hogy nem csak rövid ideig találkozik ilyen tartalmakkal, hanem órákon át, akár éjszakába nyúlóan.
És figyelmi, pszichés vagy fejlődésbeli kockázatokkal járhat a túlzott digitális jelenlét a gyerekeknél?
A figyelmi problémákkal kapcsolatban gyakran kérdezik, okozhat-e a telefonozás ilyen gondot. Valódi figyelemzavart nem, de olyan helyzetet igen, hogy egy gyerek, aki órákon át nagyon intenzív, gyors ingerekkel „terheli” az agyát, később egy hosszabb, lassabb, kevésbé intenzív ingerre nehezen tud figyelni. Ha valaki ilyenkor megnézi a matek- vagy földrajzórán, könnyű azt gondolni, hogy figyelemzavaros, mert kalandozik a figyelme. A valóságban ez nem klasszikus idegrendszeri figyelemzavar, hanem az agy alkalmazkodása másfajta ingerekhez. Ezt vissza lehet változtatni, ha csökkentjük az ingerek intenzitását. De amit említettem ez már a folyamat vége.
Amikor ilyen figyelemzavarról beszélünk, akkor több évnyi, hosszan tartó, nem megfelelő képernyőhasználat következményéről van szó, ami ott kezdődik, amikor a szülők először a kezébe adják az eszközt a gyereknek – gyakran már egyéves korban, vagy még előbb –, hogy megnyugtassák, lekössék, eltereljék a figyelmét egy feszült helyzetről. Emiatt senki sem fordul szakemberhez, mert a szülők 1–2–3 éves korban azt látják, hogy a gyerek hisztizett, megkapta a telefont és befejezte a sírást.
Közben pedig tudjuk kutatásokból, hogy amikor így „nyugtatjuk meg” a gyereket, valójában nem megnyugszik, csak elterelődik a figyelme egy intenzív vizuális ingerre. Nem alakul ki képessége arra, hogy a feszültséggel magától kezdjen valamit.
Ennek következménye, hogy 4–5 évesen pont hisztisebb lesz, nehezebben szabályozza az érzelmeit, mert nem alakultak ki ezek a készségek.
Annak örülnék, ha ezeknek a gyermekeknek a szülei is látnák, hogy ez probléma, mert nem akkor kell elkezdeni foglalkozni a gyermekkel, amikor egy 13 évesen már nagyon deprimált az állandó negatív ingerektől, vagy egy percig sem képes figyelni semmire, ami nem érdekli, mert egész nap rövid TikTok videókat nézett. Ez már a folyamat vége. Az egész ott kezdődik, hogy szülőként mikor adok először – az én döntésem alapján – eszközt a gyerekem kezébe. Ezt kell nagyon korlátozni.
Y-generációsként a fél lábunk a digitálismentes gyerekkorban, a másik a digitalizációban – mint egy olló, szétnyílik. Nincsenek eszközeink, nekünk kell kitapasztalni, hogy mennyi képernyőidő nem árt a gyereknek, hogy hány évesen ülhet a tévé elé, mikor kaphat telefont és használhatja önállóan, mikortól tudja felmérni, mennyi az elég. Nehéz kérdések ezek, és persze sokan mondják, hogy „mi is néztünk tévét, mégis felnőttünk”.
Igen, de attól még, hogy felnőttünk, nem biztos, hogy a legjobb minőségben. A tévét ráadásul lehetett kontrollálni: egy tévékészülék volt, a szülő átkapcsolta, kikapcsolta, és ott volt a lehetőség a kommunikációra. Ha ment a mese, a szülő ott tevékenykedett a szobában vagy a konyhában, a gyerek kérdéseire, ha meglepő jelenet volt, reagálhatott. A kommunikáció lehetősége megvolt – ez a kulcs a gyerek fejlődésében.
A jelenlegi kutatások szerint ez az, ami kimarad a személyes képernyők esetén. A szülőnek is van saját képernyője, a gyereknek is, és a kommunikációs rész marad ki. Nem önmagában az a baj, hogy rajzfilmet néz és nem könyvet olvas, hanem hogy a szülő–gyerek interakció mennyisége és minősége csökken.
Van kutatás vagy iránymutatás arról, hogy korosztályonként mennyi a maximálisan ajánlott képernyőidő?
Van, de hozzátenném, ezt nem kell kizárólag szakemberektől várni. A kutatások végkövetkeztetése általában az, hogy önmagában a képernyő nem árt mindenkinek, a baj akkor van, ha kisebb korban háttérbe szorítja a szülői interakciót, ezért lassabban fejlődik a szókincs, a készségek. Később pedig azért, mert a szülő nem tudja, mit csinál a gyerek a neten, nincs olyan kapcsolat, hogy megossza, ha valami történt vele.
Kutatások mutatják, ha emberek között az asztalon van egy telefon – kikapcsolva is –, ugyanaz a beszélgetés rosszabbnak érződik, a felek kevésbé érzik, hogy a másik figyel rájuk. Ha egy szülő így beszélget a gyerekkel, miközben néha rápillant a telefonra vagy az okosórára, a gyerek – ösztönösen – azt tanulhatja, hogy nem figyelnek rá, ő nem számít igazán. Ebből lesznek később nehézségek.
Tehát nem az számít, hogy fél óra vagy egy óra, hanem az, hogy a szülő 2025-ben is szülő. Ott kell lenni a gyerek mellett, tudni, mit csinál, figyelni rá – online és offline egyaránt. Egyébként a Bethesda Kórház és több szakmai szervezet közös állásfoglalása alapján vannak ajánlások.
A legfontosabb alapelvek
Negyven országos szakmai szervezet fogott össze a Bethesda Gyermekkórház kezdeményezésére, hogy közösen fogalmazzák meg a gyermekek képernyőhasználatával kapcsolatos alapelveket. A cél a tudatos digitális jelenlét erősítése, a függőségi minták megelőzése és a szülők támogatása abban, hogyan állíthatnak egészséges határokat.
1. 10 éves kor alatt (az alsó tagozat végéig) semmiképpen, 14 éves kor alatt (a felső tagozat végéig) lehetőleg ne legyen a gyermeknek saját okoseszköze (okostelefon, laptop, okosóra, stb.).
2. 3 évesnél fiatalabb gyermekek egyáltalán ne töltsenek időt képernyő előtt, kivéve távollévő családtagokkal való kapcsolattartás céljából.
3. 14 éves kor alatt gyerekek ne regisztráljanak közösségi oldalakra.
4. A gyerekek kikapcsolódást szolgáló napi átlagos képernyőideje ne haladja meg óvodáskorban a 30 percet, alsó tagozatos korban a 60 percet, felső tagozatos korban és később a 90 percet. A telefonhasználatot ugyanannyi időtartamú mozgásos tevékenység kövesse. Képernyőmentes napok bevezetése javasolt.
5. A lefekvés előtti utolsó órában minden képernyő használata kerülendő.
6. A képernyőidő rovására minden gyermek és fiatal mozogjon legalább napi 60 percet.
7. Törekedni kell a tudatos képernyőhasználatra, a megszokásból végzett, céltalan tartalomfogyasztás kerülendő.
8. A túlzott vagy problémás képernyőhasználat a mentális egészséget veszélyeztető kockázatokkal jár, ezért kerülendő.
9. Egyetlen gyermeknek se legyen következetes szülői felügyelet nélküli okoseszköze.
10. A családokat (szülőket, nagyszülőket, gyermekeket) szükséges felvértezni a megfelelő tudással és készségekkel annak érdekében, hogy a digitális világgal való kapcsolatuk egészséges legyen. Szülők esetében ezt a tevékenységet már a várandósság ideje alatt meg kell kezdeni.
Mindezeknél fontosabb, hogy a szülő tudja, merre jár a gyerek a neten, legyenek szülői felügyeleti eszközök, korlátozások, és legyen olyan kapcsolat otthon, hogy ha a gyerek olyasmibe fut, amitől megijed, el tudja mondani, és beszélni lehessen róla.
A pedagógusokkal mennyire nyitottak együttműködésre?
Szerintem nagyon nyitottak rá, és örülnek a telefonkorlátozásnak az iskolában: nem kell az órán ezzel küzdeni, a szünetekben megint egymással vannak a gyerekek. Nehezebb rész, hogy az iskola terepe a digitális kompetenciák fejlesztésének is: meg kell tanítani a valódi és hamis információk elkülönítését, adathalászat felismerését, a forráskritikát. Ezeket jól lehet csoportos órák keretében tanítani, hogy később önállóan se legyenek elveszve. A pedagógusok erre nyitottak, de ez tantervi kérdés is.
Önmagában az, hogy egy feladat képernyőn van, nem árt a gyereknek. Sok esetben kreatívabb a tudásátadás így. De ez nem jelenti azt, hogy a gyermeknek saját eszköz kell, hiszen használhatja a szülő eszközét.
Amennyiben a szülők úgy érzik, hogy segítségre van szükségük, mert gyermekük túl sok időt tölt a képernyő előtt, és nincs meg a megfelelő eszköztáruk a korlátozáshoz, létrehoztunk – az Aktív Magyarország támogatásával – egy ingyenes programot, amely segít a képernyőidő tudatos csökkentésében. A „Bethesda képernyőidő-csökkentő program” online is elérhető, és bárki jelentkezhet rá. Ez egy ötalkalmas, vezetett online program, amely lépésről lépésre végigkíséri a szülőket abban, hogyan alakíthatják át otthon a képernyőhöz való viszonyt, és hogyan teremthetnek egészségesebb egyensúlyt a család mindennapjaiban.
„A 8-12 éves korosztályban a napi átlagos képernyőidő már meghaladja az 5 és fél órát, a tizenévesek körében pedig több mint 8 órát tesz ki” – áll a Bethesda Gyermekkórház weboldalán. Van megoldás! Olvasd el a következő cikkünket is!
