A szüleink csinálták rosszul – vagy éppen mi vétünk hibát? Egyáltalán van bárki, aki rosszul csinált valamit? A gyereknevelés is lehet generációs kérdés, amint az Steigervald Krisztiánnal készített interjúnkból kiderül.
Szülői generációk harca – Hogyan értsük meg magunkat? címmel jelent meg Steigervald Krisztián generációkutató legfrissebb könyve. Mitől változott akkorát a szülőség a huszadik-huszonegyedik század fordulóján? Rosszul csinálta, aki másként nevelt gyereket, mint ahogy a mai szülők teszik? Vagy éppen a kapcsolódó, válaszkész neveléssel lenne gond? Aki ilyen kérdésekre keres választ, és szeretné jobban megérteni azt is,
miért az egyik legnagyobb ütközési pont manapság családon belül is a gyereknevelés,
annak segíthet ez a könyv.
Steigervald Krisztiánt a szülői hozzáállás változása mögött rejlő okokról, a személyiséget a generációkon felül alakító tényezőkről is kérdeztük.
Lenti videónkban a legnagyobb generációkkal kapcsolatos tvhitbe avatot be minket Steigervald Krisztián.
Azt mondod, az egyes generációk jellegzetességei mögött mindig a szülőket és az ő jellegzetességeiket kell keresni, de mi alakítja ki a generációról generációra bekövetkező váltásokat? Azon nem kell sokat gondolkodnom, hogy a nagymamámra, aki a világháború idején volt kisgyerek, hogy hatottak a nagyvilág történései, de most a technikai fejlődésen túl mi szólhat bele ebbe?
Nem generációról generációra van változás, hanem most történt egy nagy váltás tulajdonképpen. A kilencvenes években fölgyorsult mindenfajta olyan agy- és idegrendszeri kutatás, amely tudományosan is bebizonyította, hogy a gyerekek idegrendszere nagyon más, mint a felnőtteké. Populárissá vált a neveléslélektan, a pszichológia, a hétköznapi ember szintjére is el tudták juttatni az információkat arról, hogy mi a szülőség, vagy hogy mire van igénye a gyereknek. Ezeket korábban nem ismerték.
A 20. században ezzel szemben ott volt Dr. Benjamin Spock, akinek szerintem sokan ismerik az áldásos tevékenységét.
Ő a nagyon poroszos, nagyon hierarchikus gyereknevelésben hitt, azt is képviselte – mert akkor az volt a tudomány álláspontja, tehát nem rosszindulatból, hanem azért, mert azt az eszköztárat ismerte, abban az eszköztárban hitt. Utána derült ki mindaz, amit Erikson révén a személyiségfejlődésről tudunk: hogy vannak idegrendszeri fejlődési utak, hogy mi a gyerek biztonságigénye, és azt, hogy egy szülő hogyan reagáljon minderre.
Milyen egyéb folyamatok gyakoroltak hatást a paradigmaváltásra?
A mi generációnk (az X generáció – a szerk.) ezt követően került be a munkahelyérre és elkezdett azzal foglalkozni, hogy milyen a karrierjét megélő anya, a karrierjét megélő feleség. Ilyen korábban nem volt: a szocializmusban az ipar kiszippantotta az anyát otthonról, az elvárás az volt, hogy dolgozzál ugyanúgy mint egy férfi, otthon pedig vállald el azt, amit a nőnek a dolga. Az X-es nők komoly szerepet vállaltak a váltásban: elkezdtek azzal foglalkozni, hogy vajon biztos-e, hogy ez így normális és jó, és ha nem, akkor hogyan lehetne másképp.
Mondjuk, hogy ha már ugyanannyit dolgozok, akkor esetleg ugyanannyit keresnék is, és én is pozícióhoz juthatnék attól, hogy anya vagyok.
Hát van apja is annak a gyereknek, az miért lehet vezető, én még miért nem? Elindult és kumulálódott egy családszociológiai, munkahelyi, össztársadalmi változás, amelyhez jött a pszichológia és jött az internet. Nagyon gyorsan hozzájutunk már minden információhoz, nagyon könnyen el lehet olvasni sok mindent, ez könnyebbé teszi a tudatos szülőséget.
Ezen túl elkezdtünk önismerettel foglalkozni, felismertük, hogy a gyerekkorunk nem biztos, hogy tökéletes volt, és lehetne ezt másképp is csinálni.
Sok szülő a saját gyerekkorát is kompenzálja azzal, hogy sokkal többet enged meg, mint amit amúgy akarna.
Utólag aztán rájön, hogy nem így kellett volna, de abban a pillanatban olyan jó annak a gyereknek megadni valamit, amit magamnak akartam volna.
Sokféle folyamat mutatott tehát egy irányba?
A folyamat nem lineáris: nagyon sok apró, de nagyon súlyos, mély, társadalmi, globális folyamatnak lett az eredménye az, hogy mindez leszivárgott az egyén szintjére. A poroszos, hierarchikus szülőből haverszülő lett, válaszkész nevelés, demokratikus családmodell, partneri viszonyrendszer, ami sokkal inkább a szeretetre épít, semmint a feladat összetartó erejére. A huszadik századi modellben is volt szeretet, csak a szeretetet becsomagolták a feladatba, most meg ezt próbáljuk becsomagolni az érintésbe, a kimondott szeretetbe, az ölelésbe.
Az egész földi lét egy ciklikus folyamat: ebben nyílt egy új fejezet.
De ettől az, aki a huszadik században nevelt gyereket, ugyanúgy nem kell rosszul érezze magát, mint én, aki elsőnek szedek levest a gyereknek, csak aztán magunknak…
Egyáltalán nem. Utólag nincs jogunk számon kérni, hogy mit miért csináltak. Azért így csinálták, mert akkor ez volt a tudás, akkor ez volt a legnagyobb hozzáadott érték a neveléshez, és nem azért, mert rosszak voltak. Akkor ezt tudták.
Most azt mondani, hogy nem így kellett volna, az a legnagyobb aljasság, mert a mostani tudásunk mondatja ezt velünk – de az akkor még nem volt meg.
Utólag könnyű azt mondani, hogy nem az volt a legjobb, de ott, abban a pillanatban azt gondoltuk, jót teszünk. Most meg azt gondoljuk, hogy ezzel teszünk jót.
A nyolcvanas években és nyilván most is más gyereket nevelni Amerikában, Magyarországon és Fehéroroszországban, ez a generációk közt is kirajzol valamiféle földrajzi alapú különbséget?
Abszolút. Sőt: nagyon más gyereket nevelni Budapesten is, mint vidéken, nem kell ekkora távolságot keresni. A generáció egy lokális, szociokulturális tényező, tehát az, hogy milyen nemzethez, milyen kultúrához tartozom, az majdnem ugyanúgy erősen hat, mint a generáció hovatartozás.
Talán mondhatjuk azt, hogy például az amerikai X-es és egy magyar X-es között szinte semmi hasonlóság nincsen,
mert teljesen más műsorokat néztek, teljesen más lehetőségeik voltak. Mivel globalizálódott a világ, az alfások már nagyon-nagyon hasonlítanak egymásra, mert ugyanabban a másodpercben ugyanazt látja az ember Amerikában, Japánban, meg Magyarországon.
De valóban van a kulturális különbség mellett földrajzi különbség, Magyarországon belül is. A generáció nem írja felül az ego működését, nem írja felül a mikro- és makroközösséget, nem írja felül a kultúrát, csak színesítheti.
Melyek lehetnek a fő ütközési pontok a mai szülőgenerációk és az őket felnevelő generációk közt?
Én mindig azt szoktam mondani, hogy szerintem sokkal többet ér, ha elkezdünk arra koncentrálni, hogy mi az, ami összeköti a generációkat, nem arra, ami megkülönbözteti. Az új könyvemmel kapcsolatosan készítettünk egy nagyon nagy kutatást, ezer embert kérdeztünk meg szülőségről és a gyerekkorról: a legnagyobb ütközési pont az volt, hogy nagyon másképpen akarunk most nevelni, és emiatt az idősebbek azt mondják, hogy a mostani szülők nem nevelnek.
Ami nem igaz, csak másképpen nevelnek. A könyvben nagyon részletesen leírtam, hogy
amit kaptunk gyerekkoromban, az nagyon sok szülőnek most nem jó üzenet, nem jó csomag, nem jó hozott minta.
Persze utólag mondjuk, hogy nem jó, erről beszéltünk az előbb, de nagyon maximalista, szigorú, poroszos elvárások volt, a mai szülők pedig nem ezt akarják továbbadni a gyerekeknek. Ezért olyan megengedőek, arra koncentrálnak, hogy jól érezzük magunkat, együtt legyünk. Ezért mondja a nagyszülői generáció sokszor azt, hogy a szülők nem adnak kereteket, amiben lehet igazság. De pont azért nem adnak, mert amit mi kaptunk gyerekként, abban túl sok volt a keret. Az volt a ló egyik oldala, és most átestünk a ló másik oldalára. Akkor fogunk tudni ráülni a lóra, ha mind a kettőt megéljük, és meglátjuk, hogy mit lehet hozni ebből, és mit lehet hozni abból, mert egyik stílus sem jobb a másiknál, csak más.
Mind a kettőből ki kéne szedni a jót, és akkor megtalálnánk a középutat.
Mi a legnagyobb tévhit, amit neked bármikor felvetett valaki a generációk kapcsán?
A legkomolyabb ilyen tévhit az az, hogy történik egy évváltás, és onnantól kezdve teljesen más emberek születnek. Tehát, hogy a generációk határa egy annyira éles szakasz, hogy addig normális emberek születnek, onnan meg nem normális emberek születnek. A generáció viszont nem egy doboz, a generációs élménytartomány.
Ma hat generáció éli egymás mellett az életet, de ugyanúgy 2025-ben, csak más emlékélményekkel.
Én azt a missziót tűztem magam elé, hogy megmutassam az embereknek: nem különállók vagyunk, jók és rosszak, mi és ők, hanem együtt vagyunk most emberek, ezer fonállal összekötve. Ebben az együttélésben kell megérteni azt, hogy mivel más emlékeink vannak, más számunkra a normális.
Ha felnőttként is a testvéredre irigykedsz, annak ez állhat a hátterében.
