Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Megvan az az érzés, amikor egy pici baba láttán azt érezzük, hogy annyira cuki, hogy legszívesebben megharapnánk? Csak egy kicsit...
Aki érzett már ilyet, az sokszor megijed, hiszen az ilyen agresszió elítélendő. De most megnyugtatunk: mindenki tapasztal ilyen érzéseket, és nem, ez nem agresszió – pontosabban nem az a fajta, amelytől tartani kellene. Pusztán az agy kénytelen valamit tenni a cukiságcunami ellen.
A cukiság és az agresszió
A természetben minden az egyensúlyra törekszik. Ha az erdőben túl sok a fa, akkor egymás növekedését akadályozzák, a gyengébbek elsorvadnak, elpusztulnak, de az erdő egyensúlya megmarad. Ha egy adott területen elszaporodnak a növényevők, egyre több lesz a ragadozó is – így a növények és állatok egyensúlya fenntartható. Ez a folyamatos libikóka a biztosítéka annak, hogy a rendszer működése ne sérüljön.
Hasonló okokból nézünk szembe az úgynevezett cukiságagresszióval, melyet Katherine Stavropoulos és Laura Alba tanulmánya is leír – mutat rá a The Times of India. Lényegében arról van szó, hogy az agyunk a kisbabák, kisállatok vagy hasonlóan cuki dolgok hatására szembenéz egy dopamináradattal. Ez pedig olyan erős, hogy védekezni „kellene” ellene, hiszen az egyensúly fontos.
Az agy egyensúlya
A cuki dolgok nézegetése közben az agy jutalmazó mechanizmusai lépnek működésbe, és többek közt igen nagy mennyiségű dopamint szabadítanak fel. Ez adja az örömöt, az eufóriát, azt a felszabadultságot, amit egy kisbaba megölelése vagy egy kutyus magunkhoz szorítása okoz.
A prefrontális kéreg azonban ilyenkor aktivizálódik, ellensúlyként viselkedik: belép a képbe az agresszió, mint ellentétes érzelem.
Egy cuki dolog láttán létrejövő agresszió nem azonos azzal, amikor valakivel ténylegesen hajba kapunk. Az ilyenkor keletkező paradox reakció egy fontos mechanizmus, mely megtartja az egyensúlyt – a szakirodalom pedig dimorf érzelemkifejezésként hivatkozik rá.
Nem lehetek határtalanul boldog?
Ez elsőre furcsán hangzik, de valóban így van. Ebben a helyzetben meglepő, hogy az agyunk vissza akar venni a boldogságérzetből – hiszen ki ne szeretne teljesen önfeledten lubickolni a dopamin hullámain, határtalan boldogságot érezve? Nos, az agyunk nem szeretne.
És ez nem azért van, mert cinikusak vagy fásultak vagyunk – ennek hátterében bizony evolúciós okok állnak.
A kisbabák alapvetően nagy fejjel és hatalmas szemekkel születnek, ezzel is fokozva a cukisági faktort. Erre szükség is van, hiszen így erősödik a kapcsolat a szülőkkel, a gondoskodási, védelmezési ösztön bekapcsol, minden a helyén működik. Azonban a dopamincunami elveszi az eszünket, egészen pontosan annyira elönt minket a boldogság, hogy megfeledkezünk minden másról: az etetésről, a gondoskodásról, a biztonságról – mindenről.
Ez pedig veszélyes mind ránk, mind a babára nézve – persze most nem a modern kori énünkről van szó, az evolúció ugyanis a természetben élő, modern eszközök nélküli emberre fejlesztette ki ezt a mechanizmust. Azzal, hogy létrejön ez a bizonyos dimorf érzelemkifejezés, az agy eléri azt, hogy a koncentrációnk ne sérüljön végzetes mértékben – azaz továbbra is megfelelően tudjunk gondoskodni saját magunk és gyermekünk védelméről, ellátásáról. A szeretet nem megbénít, hanem inkább cselekvésre ösztönöz – ennek a finomhangolásnak köszönhetően.
Ebben a cikkünkben a tíz legbarátságosabb állatról írtunk.
