Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A gyermekek mentális egészségével kapcsolatos, nagyon fontos társadalmi párbeszéd elodázhatatlanná kell, hogy váljon a bőnyi általános iskolában történt támadást követően. Aki kis bűnözőt lát egy hatodikos lányban, hatalmasat téved: sokan értik teljesen félre a hétfőn történteket.
Április 29-én, hétfőn a reggeli órákban egy hatodikos lány húsz centiméteres pengéjű késsel szúrta meg a szünetben egy osztálytársát, akit mentőhelikopterrel kellett kórházba szállítani egy bőnyi iskolából. Ezek a tények azzal az esettel kapcsolatosan, amely nemcsak az érintett iskolát vagy a települést rázta meg, hanem remélhetőleg az egész országot is.
Ez már nem mással, hanem velünk történik
Hogy miért remélhetőleg? Azért, mert ha ez az eset nem ad elegendő okot arra, hogy a jelenleginél sokkal komolyabban foglalkozzunk a gyerekek mentális egészségének kérdésével, akkor el sem tudom képzelni, hogy bármi elérheti ezt a hatást. Amikor Amerikában szinte havonta történik iskolai lövöldözés, de még akkor is, amikor Szerbiában két, egymás utáni napon ragad valamilyen fegyvert gyermek, még mondogathatjuk magunknak, lám-lám, a szabad fegyvertartás az oka, vagy épp az, hogy a délszláv háború után nem sikerült a lakosságnál maradt fegyvereket visszagyűjteni.
Most azonban nem a messzeségben, de még csak nem is a szomszédban, hanem itthon, Magyarországon történt az, ami potenciálisan tragédiához vezethetett volna.
Hogy késről és nem pisztolyról van szó, az ebben az esetben édes mindegy, Bőny bármikor lehet egy másik magyar kis- vagy nagyváros, de akár a II. kerület is.
A hírekben kiemelten szerepel, hogy az elkövető – vagy inkább maga is áldozat? – lány csendes, jó tanuló volt. A helyszínen értesüléseket szerző lapok szerint szüleinek viszonya megromlott. És a gyermek halállistát vezetett. A cikkek azon töprengenek, vajon büntethető-e, és hogyan, hiszen még a 14 éves kort sem töltötte be. Pedig ebben a történetben nem a büntetés a legfontosabb.
A gyermekek mentális egészségéért van okunk aggódni
Sokkal inkább azon kellene elgondolkodnunk, azzal kellene most teleírnunk az internetet, a nyomtatott sajtót, telekiabálni a tévét és a rádiót, hogy nagyon nehéz ma gyereknek lenni – egyébként még egy teljesen ép szerkezetű családban is. Az On My Mind – A gyermekek mentális egészségének javítása, védelme és gondozása címet viselő UNICEF-jelentés azt állapította meg 2021-ben, hogy már a Covid-járvány kezdetét megelőzően is sok gyermek és fiatal küzdött mentális betegségekkel, a pandémia pedig csak rontott ezen.
Hét serdülőből egy szenved valamilyen mentális betegségben világszerte, a 15-19 évesek körében pedig a negyedik leggyakoribb halálok az öngyilkosság.
A tinédzserek 40 százalékának gondjai szorongáshoz és depresszióhoz köthetők.
A magyar szülők fele szerint ezen rontott a pandémia, a szorongás és a depresszió mellett alvászavarokkal küzdenek a Covid-generáció tagjai. Ezek a gyerekek a közösségi médiába nőnek bele, aminek használata szintén hátrányos hatással van lelki egészségükre, énképükre. A cyber-bullying mellett veszélyes, sokszor életveszélyes kihívások várják őket itt, torz példaképek, ellenőrizhetetlen, fals információk és olyan felnőttek, akik ki akarják használni őket. A felnőttek, a szülők pedig sokszor nem is értik ezt a világot, a nyelvét, a gyerekek problémáit. Csak azt, hogy nem kéne annyi hülye TikTok-videót nézni, mert megint attól lett hármas a matekdolgozat.
Gyereknek lenni nehéz, és sokszor nehéz olyasvalakit találni, aki megértené azt, hogy miért.
Ha pedig egy gyermeket pszichológushoz kellene vinnie a szülőnek, az máig sokak számára jelent mélységes szégyent.
Nem bűnös: áldozat
Pedig egy tizenkét éves nem azért tesz kést otthon a táskájába, nem azért jelöl neveket pirossal és zölddel egy fecnin, halált és életet jelölve ezekkel, mert jól érzi magát. Nem tudhatjuk, hogy a bőnyi hatodikos lány korábban milyen jeleit adta annak, hogy nincsen jól, és azt sem, pontosan mi történt életében – de nem is a körülmények taglalása most a legfontosabb, hanem az, hogy
ebben az esetben az „elkövető” valójában áldozat is, akin segíteni kell.
A rossz hír az, hogy egészen biztosan nem csak ebben a bőnyi iskolában ült egészen tegnap reggelig csendben egy fiú, egy lány, egy kisfiú vagy egy kislány, akit belülről mardos valami. Lehet, hogy nagyon rossz jegyeket visz haza, de az is lehet, hogy színötös mindenből. Lehet, hogy csendben ül az utolsó padban, de akár az is, hogy ő nevet a leghangosabban.
Talán őt látják problémának más szülők, mert kötekedik az udvaron, elveszi a másik kiflijét, vagy belerúg a vádlijába az udvaron – de az is előfordulhat, hogy mindennap hazaviszik az utolsó óra után, és nehéz lenne megmondani, mikor játszott egyáltalán az osztályból valakivel.
Az viszont biztos, hogy aki vele, velük odafigyelve tölt időt, észre kell, hogy vegye, hogy segítségre szorul. Pedagógus, szülő, védőnő, orvos, bármilyen más felnőtt: mindannyian felelősséggel tartozunk a gyerekek mentális jóllétéért. Most nem szörnyülködni kell és közben örülni, hogy szerencsére a gyermekünk meg az osztálytársai nem „olyanok”, mert a statisztika kőkeményen megmutatja, hogy jó eséllyel tévedünk. Hét serdülőből egynek van valamilyen mentális problémája: egy átlagos osztályban ez legalább 3-4 gyermek, aki nem bűnös, hanem segítségre szorul. Nem azért rúg, káromkodik vagy szúr, hogy bántson, hanem hogy hangosan kiabálja: vegyetek észre, és segítsetek! Itt az ideje, hogy ilyenkor ne ítélkezzünk, hanem lássunk mögé annak, ami történik.
Ha a generációk közti párbeszédről olvasnál, ajánljuk ezt a cikkünket!
