Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ha ijesztgetésről volt szó, nagyanyáinknak nem kellett a szomszédba menni válogatott praktikákért. Olyan érzékkel tapintottak rá a legérzékenyebb pontunkra, hogy több évtized múltán is végigszalad a hideg a hátunkon, ha arra gondolunk, milyen rémségekkel fenyegetettek bennünket. Összegyűjtöttük.
Persze bennünket sem kellett félteni gyerekként, de azért azokat a gyerekkori filmeket meg a nagyanyáink falujában, szomszédjában vagy padlásán lakó, éjjel előosonó alakokat szívesen kihagytuk volna az életünkből. De akkor hogyan beszélgetnénk most a bumbusról, a múlóról, a meszesről meg a drótostótról?
Elvisz Preszli
A magamfajta zempléni gyerekeket a kókó tartotta rettegésben, meg az a bizonyos bagoly, aminek a micsodája rézből volt. Utóbbin csak kacagni tudtunk, de a kókó azért már más volt. Mindig egy fekete, gusztustalan, szőrös pamacsnak képzeltem el, amiről azt hittem, este jár, és az ajtókon kopogtat. De szerencsére hozzánk sose jött, úgyhogy elkezdhettem rettegni mástól: attól, hogy Elvis Presley. Érted: elvisz Preszli. Ezt a parát a bátyámnak köszönhetem, aki, amikor látta, hogy kezdek begőzölni, csak kimondta a rock and roll királyának a nevét – nekem ennyi elég is volt… Nem akartam, hogy elvigyen!
Amikor a testvérek „nyugtatgatnak”
A testvérére Nóra is számíthatott.
„Amikor rettegtem valamiért, isten tudja, mit látván, a bátyám jött nyugtatni: »Ne félj már, nincsenek szörnyek, vámpírok meg szellemek!«, majd bezárta az ajtót, aztán újra kinyitotta ezt suttogva: »Csak démonok vannak!«”
Anitát az óbodrogi cápával ijesztgette a testvére, Bernadettet pedig a mindig mindenkivel veszekedő szomszéd nénivel. Azt mondták neki, sose rosszalkodjon, mert a néninek hátul is van szeme, és mindent lát. Szegény Bernadett meg még látni vélte a néni haja alatt azt a két szemet. Ám a kislánynak ez még mind nem volt elég: félhetett a házuk melletti patakból előkerülő alaktól is.
„Hogy ne menjünk közel a vízhez, azt mondták, hogy kinyúl a vízből a vörös sipkás, és beránt. A franc se ment a vízhez, csak ha megengedték.”
Rettegett szomszédok
Igaz, ami igaz, a szomszédok máshol is kapóra jöttek. Noémiéknél az egyéként ártatlan, jó fej Smici bácsi volt a mumus.
„Amikor túl hangosak voltunk, akkor mindig azt mondta anyu: »Vigyázzatok, mert feljön a Smici bácsi!« Baromira féltünk, hogy egyszer bekopog.”
Fruzsináéknál nem Smici, hanem Csapó volt a rettegett bácsi. No meg a rágcsálók!
„Nagymamám mindig figyelmeztetett, hogy jól takarózzak be, mert jönnek a jégcsapos egerek, és megfagy a lábam. Én meg mindig elképzeltem, hogy hordában érkeznek a földeken át!”
Elkap a lábszörny
Aletta bevallotta: őt a lábszörny tartotta rettegésben, mi több, a mai napig fél is tőle. Lehet, hogy máshol máshogy hívták, vagy talán meg sem nevezték, attól még létezett. Mármint a legtöbbünk képzeletében. Ez volt ugyanis az az alak, aki miatt még a legnagyobb melegben sem mertük kidugni a lábunkat a takaró alól.
Jön a múló, elvisz a meszes!
A gyerekként Budapesten élő Jánost a múló eljövetelével ijesztgették, Helga pedig azt mesélte, hogy a ’90-es évek Karcagán az „Elvisz a meszes!” volt a húzd meg magad mondat.
„Akkor még tényleg járt a Fürst Sándor utcában lovas kocsival a meszes, akinek sose láttuk az arcát, csak a hangját hallottuk. Félelmetes egyhangúsággal mondta: meszet vegyenek! A gyerekeket is így adta volna el, gondolhattuk.”
Drótostót meg a rozsdafaló
Hasonló borzongás futhatott át a szlovák határ közeli vidékeken, ahol a drótostóttal tartották sakkban a gyerekeket.
„Felvidéki igazi, élő ember, aki járt faluról falura, a hátán fából készült »háti ládával«, így marketingelt hangos kiabálással: dróóótostóóót! Akinek volt lyukas edénye, egyéb javítanivalója, odaintette a mestert a kapu elé, és ő befoltozta, megjavította. A hangos kiabálása miatt a gyerekek féltek tőle, ezért néhány szülő, szomszéd azzal riogatta őket, hogy ha rossz lesz, elviszi őt a drótostót” – mesélte Mária.
Az ugyancsak szlovák határhoz közeli, Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei faluból származó Johanna a kinti, nyomós kút melletti hasadékban lakó és lábujjakat evő Lyukrágó Rozsdafalótól félt.
Rettegve álltam hatalmas terpeszbe, amikor onnan ittam, hogy még véletlenül se legyen a lábam a lyuk közelében, és a szemem kanyarban meredve figyelte a lyukat ivás közben.
Johannáéknál „lakott” egy másik szörnyeteg is, Szárnyas Fifi, aki esténként belopódzik a sötét szobába a takaró alá, és „akkor van ott, ha nem érzed”.
Na ez volt a legszörnyűbb, mert sosem éreztem, hogy ott van, tehát mindig ott volt.
Ramaszok, mókár és a többiek
Dórának azt mondta az anyukája: ha elvész az utcán, elviszik a ramaszok.
„Gőzöm sem volt, mik azok, de ijesztőnek tűnt. Mindig fogtam a szoknyáját. Halkan jegyzem meg, a fiamnál, Bálintnál egyszer próbálkoztam ezzel, de nem hatotta meg.”
Editet a mókárral, Nikolettet a muszkával, Angélát a bákásszal, Zsófiát a miszmasszal és a zsákos emberrel, Attilát a Mumussal és a pulyaszedővel, Róbertet pedig a kókuval fenyegették, ha rosszalkodtak, Mártát a muhabella vagy a sárgalábú vitte volna el, Évát meg a rendőr bácsi, ha nem viselkedik.
„Nálunk bumbus volt, a padláson lakott. Meg a zsákos ember, az is elvitt. Legjobban a patkányoktól féltem, azok igaziak voltak, és a pincében szaladgáltak. Oda kellett lemenni fáért meg szénért” – mesélte Ildikó.
Szorongás a nagyinál
Marcellát és a nővérét a zalai nagymama a csontnyelő emberrel rémisztgette, aki akkor lendül akcióba, ha a kút közelébe mennek.
Innentől végigszorongtuk az összes nagykanizsai nyaralást, rettegve a közelben ólálkodó szörnyetegtől, akinek a lába helyén csak egy nyél van, az is csontból…
Máriát, ha félt a sötétben, azzal nyugtatgatta a nagymamája félmosollyal az arcán, hogy „jön a sz.r a baltával”. Juditot a kunhegyesi nagyija ijesztgette (volna) a kóbor vonattal, ha csavarogna, csak sínek nem voltak arrafelé.
Rettegés a négy fal között
Júlia emléke jól mutatja, hogy a házunk táján is mindig akadt valami, amivel lehetett ijesztgetni.
„Nekem azt mondta a mamám a nappaliban lévő pávafarktollakra, hogy harapnak. Vázába voltak állítva. Valahol vette. Évekig nem mertem hozzányúlni.”
Anikót a népnevelővel fenyegette az apukája, ami nem más volt, mint egy piros cipőkanál, fekete ördögfejjel a végén.
„A kalaptartón tartották, és bár sosem ért hozzánk, valahogy mégis tartottunk tőle.”
Judit, miután roppantul érdekelte a padláson az apukája gyerekkori játékaival és a nagyszülei gyerek- és fiatalkori kincseivel teli, hatalmas láda, állandóan felmászkált.
„Gondolom, megunhatták ezt a szüleim és a nagyszüleim, így kitalálták Sikumikut. De valószínűleg apukám is ezzel nyaggathatta a nagyszüleimet, mert őt is ezzel az alakkal rémisztgették! Sikumiku mára már családtag.”
Lindáéknál a lapátos ember lakott a pincében, amit nyomatékosítandó, a szülei egy ember méretű lapátot tettek az ajtó elé.
„Rettegtem tőle, rémálmaim voltak róla, pedig csak a képzeletemben élt. Utólag kiderült, hogy csak attól féltek, hogy leesünk a lépcsőn, ezért találták ki.”
