Ha csak minden erődet összeszedve, no és a lefolyót állandóan ellenőrizve mertél bemenni a fürdőszobába, és rendszeresen előfordult veled, hogy csakis felkapcsolt lámpánál voltál hajlandó elaludni, akkor biztos, hogy a kilencvenes évek nagyon bátor gyermeke vagy. És a legbátrabb felnőtt is, hiszen olyan filmeken nőttél fel, amelyek alaposan megedzették az idegrendszered.
Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor úgy döntöttem, meglesem a filmet, amit nagy titokban, VHS-en néznek az unokatesómék. Amikor az üvegajtón bekukucskáltam, megértettem, miért nem kell egy hétévesnek Gonosz halottakat nézni. Ez az élményem mostanában 35 éves, de még mindig nem tudok szabadulni egyes képkockáktól, amelyeket még pokolibbá tett a narrátor érzelmektől mentes hangja. Próbáltam elhallgatni a család előtt, hogy gyerekként tulajdonképpen végignéztem egy horrort, de rögtön lebuktam, amikor lefekvésnél ragaszkodtam a felkapcsolt lámpához.
Reszketés, akár délelőtt is
Az igazat megvallva azonban horror sem kellett ahhoz, hogy féljünk: a ’80-as, ’90-es években olyan csodálatosan csempészték be a gyerekeknek szóló műsorokba is a rettegést, hogy akár a vasárnapi húsleves előtt is borzonghattunk kedvünkre.
A hegy gyomrában
Még negyvenen túl is arra keresem a választ, hogyan tűzhették vasárnap délelőtt műsorra Rachel és Theo Matheson aucklandi családi nyaralásának történetét.
A hegy gyomrában ugyanis tényleg minden volt, csak nem délelőtti matiné.
Ha az egész sztori nincs is meg kristálytisztán, a föld megszállására készülő, földönkívüli Mr. Wilbeforce-ék rendkívül barátságtalan, pókhálóval beszőtt, gusztustalanul nyálkás életére még most is borzongással emlékszünk vissza. Az egész vérfagyasztó volt a mi gyermeklelkünknek, de néztük annak ellenére, hogy az új-zélandi nyolcrészes sorozat minden percét végigrettegtük.
Örvény
Nem tudom, melyik volt előbb: a városi hidunk lábánál hömpölygő, rémsztorik kapcsán emlegetett örvény vagy a nagybetűs Örvény.
Az a norvég minisorozat, amelynek intróját volt szerencsém néhányszor látni, amikor „csak egy puszit adok még” címszóval „véletlenül” benn maradtam a szüleim szobájában.
A víz nyaldosta, rettenetesen félelmetes játék babát még ma is fel tudom idézni azzal a kedvesnek ható, mégis iszonyatosan nyugtalanító zenével együtt.
Arachnofóbia
Amikor még azt sem tudtuk, eszik-e vagy isszák a fóbiákat, berobbant az életünkbe a Pókiszony, ami sokunk napjait fenekestül felforgatta. Rákényszerített bennünket arra, hogy minden ruhánkat, cipőnket kirázzuk, mielőtt belebújnánk, meg arra, hogy totális bizonytalanságban tartson bennünket.
Twin Peaks
Ha van filmzene, amitől még ma is borzongok, ha meghallom, akkor az kétségtelenül a Twin Peaks főcímzenéje.
A sorozat már önmagában amiatt is félelmetes volt, hogy tilos volt néznem.
És miután nem volt szabad látnom egyetlen percet sem belőle, elég volt csak meghallanom a neszeit, vagy a nagy, hosszú percekig tartó csendeket. Aztán persze a tesóm is gondoskodott arról, hogy néhány Twin Peaks-es idézettel támogassa a mindennapjaim rettegését.
Végtelen történet
Noha a gyermek- és az ifjúsági irodalom kiemelkedő műve lett, e történetre mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy annyira gyermekbarát. Bastian, a főszereplő kisfiú élete már önmagában elég ahhoz, hogy kellemesen nyomasztva érezze magát az ember, aztán ott vannak az iskolai gúnyolódások, majd a mesei történések, a megannyi fordulat. Bár tény, hogy ezek mind-mind alkalmasak arra, hogy alaposan megdolgozzák a fantáziánkat, de berezeltetésre is kitűnően megfelelnek.
Polip
Még ma is az egyik legismertebb olasz sorozatnak tartják a Polipot, amely zenéje sokakból hoz elő hasonló érzést, mint a Twin Peaksé.
Este, lefekvés után, amikor még jelét sem adtuk annak, hogy valaha elalszunk, a szüleink szobájában elindult a sorozat.
De vajon akkor is emlékeznénk-e erre a furcsa borzongásra, ha láttunk volna akárcsak egyetlen filmkockát is belőle? Az egyetlen nyugtató „elem” Cattani felügyelő volt, akit pont elég volt látni a műsorújságban ahhoz, hogy beleszeressen az ember lánya.
Óvakodj a törpétől!
Emlékszem, a suliban is arról beszéltünk, milyen félelmetes ez a film – anélkül, hogy tudtuk volna, miről szól! A címe után elég volt csak rettegni, mert amitől óvakodni kell, az biztosan félelmetes. Aztán mint az később kiderült, az Óvakodj a törpétől egy egészen jó, sok-sok izgalommal fűszerezett és humorral gazdagon meghintett vígjáték volt, csak gyerekkorunkban tűnt olyan elképesztően ijesztőnek.
Rémálom az Elm utcában
Nem is kellett feltétlenül zöld-pirosnak lennie egy pulcsinak ahhoz, hogy gyerekkoromban fejvesztve meneküljek az elől, aki ilyen ruhát visel.
Freddie Kruegert és az ő „tevékenységére” épülő sztorit nem nehéz felidézni, ahogyan azt az embertelen rettegést is, amit az ő látványa okozott.
Nem csoda, hogy még három évtized távlatából is sokak gyomra rándul össze, ha arra az ijesztő alakra gondol. Hónapokba telt, mire kihevertük a vele való találkozást.
X-Akták
Nem tartozott a kedvenceim közé az X-Akták sem, nem is nagyon érdekelt, mert tudtam, hogy kamu, másrészt azért, mert a hallottak alapján volt bennem félsz.
Az osztálytársaim állandóan Scully meg Mulder ügynökről beszéltek.
Teljes titokban hát én is bekapcsolódtam: az első rész, amit láttam, a gusztustalan gumiemberes volt. Nem kellett volna! Egy évig nem mertem sötétedés után bemenni a fürdőszobába, és minden lefolyót, csatornát reszketve ellenőriztem.
Poltergeist
Kevesen tudnának vitatkozni azzal, hogy gyerekkorunk legfélelmetesebb horrorjai között biztos, hogy dobogós a Poltergeist. Minden megvolt ahhoz, hogy életünk egyik legborzalmasabb filmélménye legyen: tévékészülékből jövő hangok, szellemek, keresztbe-kasul röpködő tárgyak meg forgószél a lakásban, és fejtetőtől a lábujjig, csontig hatoló félelem. Ráadásul minden éppen olyan gyerekekkel történt, mint amilyenek mi is voltunk.
