A szelektív mutizmusban érintett gyerekek bizonyos környezetben vagy egyes személyek jelenlétében képtelenek megszólalni, és csak rontunk a helyzeten, ha erőltetjük, hogy beszéljenek.
Felnőttekkel és gyerekekkel is gyakran előfordul, hogy új helyre vagy új közegbe kerülve nehezen szólalnak meg. Ez természetes: idő kell ahhoz, hogy feloldódjunk. Az introvertált, félénk személyiségek pedig ilyen helyzetekben jobban szeretnek egy jó darabig a háttérben meghúzódva figyelni. Ha viszont a gyerek közösségbe kerülve a beilleszkedés után sem beszél, de otthon talán túl sokat is; esetleg dühkitörései vannak, felmerülhet a gyanú, hogy szelektív mutizmus áll a háttérben.
Volt egy osztálytársam az általános iskolában, a kilencvenes években. Nyolc év alatt alig hallottam a hangját – kizárólag akkor beszélt, ha órán felszólították, és akkor is gyakorlatilag suttogott. Akkoriban nem tulajdonítottak ennek nagy jelentőséget: a tanárok elkönyvelték úgy, hogy Bea félénk; mi, gyerekek, pedig nem igazán tudtunk a dologgal mit kezdeni. Tudtuk, hogy tud beszélni, de úgy voltunk vele, hogy biztosan nem szeret. Barátai sem igazán voltak, soha nem mosolygott, hangosan végképp nem nevetett. Nem tudom, hogy az ő némaságának a hátterében mi állhatott, de bízom benne, hogy ma már, ha egy gyerek hasonló tüneteket mutat, értő kezekbe, gyerekpszichológushoz kerül.
„A szelektív mutizmus fő jellemzője, hogy olyan gyerekeknek, akik alapvetően képesek verbálisan kommunikálni, egy szokásostól eltérő környezetben ezzel problémájuk akad, nem tudják magukat kifejezni, szótlanok maradnak. Ez legtöbbször az iskolában történik meg velük” –- mondja Varga Cecília gyermekpszichológus. „Emiatt ezeknek a gyerekeknek jellemzően romlik az iskolai teljesítményük, valamint a kortársaikkal való szociális kapcsolatokban sem funkcionálnak megfelelően, nehezebben barátkoznak.”
A szakember szerint akkor érdemes szelektív mutizmusra gyanakodni, ha az iskolai „némaság” legalább egy hónapon keresztül fennáll. Gyakori tünetek lehetnek még a mozdulatlan, mosolytalan arckifejezés, a szemkontaktus hiánya, a merev testtartás, a mimika és a gesztikuláció hiánya, valamint a görcsösen összekulcsolt kezek.
A szelektív mutizmus ritka gyermekpszichiátriai kórkép. Lányoknál valamivel gyakrabban fordul elő, mint fiúknál, és gyakran társul generalizált szorongással, szociális fóbiával vagy szociális szorongással. Előfordul, hogy a szülők vagy a pedagógusok félreértelmezik a jelenséget: félénknek vagy éppen ellenkezőleg: dacosnak, ellenállónak érzékelik a gyereket, azt hiszik, azért nem beszél, mert nem akar. Holott erről szó sincs: a gyerek nem szándékosan idézi elő ezeket a tüneteket, hanem egy bizonyos lelkiállapotban egyszerűen képtelen megszólalni. A némaság egyfajta védekezési forma, amivel az érintett gyerekek a szorongásukat próbálják mérsékelni. Ezért az sem célravezető, ha erőltetjük vagy jutalmazással, esetleg büntetéssel próbáljuk rávenni őket a megszólalásra. Ehelyett szülőként a legfontosabb a türelem, az elfogadás és a pozitív megerősítés.
Szerencsére ma már elérhető a terápia a szelektív mutizmusban szenvedő gyerekek számára. „A pszichológiai terápiák közül kiemelendő a kognitív viselkedésterápia. Ennek elemei közé tartozik a pszichoedukáció, tehát minden információt, amit a zavarról tudni lehet, megbeszélünk a gyermekkel. Ebbe a szülőt is be kell vonni, hogy hatékony legyen a kezelés” – hangsúlyozza Varga Cecília. Szorongáscsökkentő technikákat is gyakran alkalmaznak a pszichológusok, például gyermekrelaxációt, de az állatasszisztált terápia is sikerrel alkalmazható kiegészítésként. Indokolt esetben létezik gyógyszeres kezelés is, de ennek megállapítása gyermekpszichiáter hatáskörébe tartozik.
Jó hír, hogy ha megfelelő, egyénre szabott kezelést kap a gyerek, akkor a szelektív mutizmus megszűnhet. A tünetek leggyakrabban az óvodába vagy iskolába kerülés időszakában jelentkeznek, de ha a beilleszkedés után is tartósan fennállnak, érdemes gyemekpszichológushoz fordulni.
