Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Hány olyan litánia hangzott el gyerekkorunkban, amely alatt legszívesebben befogtuk volna a fülünket. Valljuk be, hogy csak azt vártuk, legyen már vége a példabeszédnek! Na most, rossz hírem van: nagyon sokunkkal megesik, hogy pár röpke év elteltével a saját szánkból halljuk vissza rettegett mondatainkat. Átértékelődnek bennünk a dolgok, vagy csak nem jut jobb az eszünkbe?
– Pistike, ne menj málnát szedni, hiszen tél van!
– Tudom, sapka!
A közismert vicc előzménye Pistike többszörös idegrohama, amit elszenvedett, amikor induláskor aggódó édesanyja puszta szeretetből belemantrázta a hideg, tél van, megfázol, sapka szavakat. És még hány ilyen jelenséget mondhatnánk? Az a baj, hogy mondunk is. Az évek alatt átlényegülünk a hideg, tél van, megfázol, sapka mondó, aggódó szülőkké, és bár látjuk a következő generáció arcára kiülő ismert unalmat ennek hallatán, és emlékszünk egykori saját szétunt arckifejezésünkre is, mégis folytatjuk.
Összeszedtük a leggyakoribb mondatokat, amelyeknek többgenerációs átörökítését érdemes lenne letenni:
Gyere már, mert itt hagylak!
Már hogy hagyná ott? Azért azt a gyerek is tudja, hogy épp eleget tett eddig bele anya és apa ahhoz, hogy most csak nem fogja ezt az egészet csak úgy elengedni, és ott hagyni?! És akkor az érzelmi kapocsról még nem is beszéltünk. A fenyegetés, tehát, teljességgel valószínűtlen – hacsak nem arra gondolunk, hogy véletlenül viszont egy nanosecundum is elég egy gyermek elkeveredéséhez. Kettő, vagy három gyerekkel kilépni az otthon biztonságából pedig már egyenesen felér egy zacskó szétgurult üveggolyó szemmel tartásával.
Kész csoda tehát, hogy öt-hatszori ismétlésre ez a mondat mégis képes némi hatást elérni jobb napokon.
Na, háromig számolok!
Nem tudni, miért olyan büszke minden anyuka, hogy el tud számolni addig, amíg az ezzel a minimális matekkal szétfenyegetett csöpp gyermeke is. Valahogy ezzel az alapfokú számtantudással előbb-utóbb minden szülő elkezd kérkedni társas helyzetekben, amikor már semmi más nem segít. Arra sem talált még magyarázatot valószínűleg sem a matematika, sem a pszichológia tudománya, hogy miért működik, de az a helyzet, hogy ez a durva mondás sokszor tényleg beüt. Az utókor nemes feladata valami újat kitalálni helyette, amivel majd színesítheti a palettát.
Süket vagy, kisfiam/kislányom?
Melyik szülő nincs tisztában azzal, hogy gyermek hall-e, vagy nem? Bizonyára feltűnt volna már a szülőnek, mielőtt ezt a kérdést felteszi, máskor is, ha a szóban forgó gyermek hallásával probléma van, így ennél a mondatnál inkább csak saját inkompetenciáját bizonygatja. Nem is beszélve arról, hogy amennyiben a gyermek nem hall, teljesen felesleges neki ezt a mondatot feltenni.
Nem érdekel, ki kezdte, te folytattad!
Ezek a váltófutásból tévesen átvett kommentek a kiskorú azon jóérzésére apellálnak, hogy ha már egyikőjük tévedésből elkezdte a csibészséget, akkor legalább a másik abbahagyhatta volna. Ez az elvárás persze alapvetően mond ellen, feltehetően, minden evolúciós szabálynak, de legalábbis a gyermeki lelkületnek. Aki pedig már annyira érett, hogy ezt megértse, az már lassan abban a korban van, hogy ő maga hajtogatja ezt a mondatot utódjainak.
Te vagy a nagyobb, neked kellett volna okosabbnak lenni
Hogy kerül a csizma az asztalra? Mi köze a méretnek a viselkedéshez? De akár még a születési dátumnak is? A legtöbben beleesünk életünk során ennek a mondatnak a csapdájába, testvérek esetén percenként többször.
Hinni a templomban kell
Filozofálni pedig filozófiaórán. Miért van közléskényszerünk akkor is, amikor nem is frappáns a mondanivalónk, és értelme sincs? Hinni, egyébként a templomon kívül éppen úgy lehet bárhol, de ha nem is így lenne, ez a mondat valószínűleg az egyik legesélyesebb versenyző a sablonos szülői mondatok citromdíjának elnyerésére.
Nem nekem, magadnak tanulsz
Az emberi élet, nagyjából első 20-30 évig tartó szakaszában, ez a mondat, bár kétségkívül igaz, mégis teljességgel feleslegesen sulykolt az alanyba. Egészen biztos, hogy ennek hallatára nem fog pavlovi reflexként homlokára csapni semmilyen tanulásra ösztökélt fiatal, hanem fénysebességnél nagyobb gyorsasággal jut tőle eszébe legalább 78 dolog, amit saját magáért előbb megtenne, mint a fent nevezett lecke megírása, elmélet megtanulása vagy szabály bebiflázása.
Valljuk be, a T-limfociták, az aminosavak és a főnévi igenév befejezett alakjai között mi magunk sem éreznénk mindig azt, mennyire jót teszek most épp magammal, micsoda kényeztetés, hogy mindezt nézegethetem a játszás, vagy az xboxozás helyett.
A nevelés egy olyan nehéz terep, amelyről mindenkinek vannak saját gyerekkori tapasztalatai. Jók vagy rosszak, de tény, hogy valamilyen referenciákkal indulunk, s ezek leküzdése a legnehezebb. A kapott minta sokszor még akkor is beég és megismétlődik, amikor a leghevesebb ellenreakciókat váltotta ki gyerekként átélve. A verbális nevelési útmutatás mellett a gyermek minden esetben a megfigyelt mintákat követi, abból legalább annyit tanul, mint a konkrétan megfogalmazott üzenetekből.
Ez komoly
Kaliforniában, egy egyetemi kutatás során 430 tizenéves és családjának bevonásával az antiszociális szülői magatartás viselkedési jegyeinek hatását vizsgálták a fiatalokon. Az antiszociális magatartásba olyan extremitásokat is beleértettek, mint a törvényszegés vagy a drogfogyasztás, de idesorolták a veszekedés és a hazugság jelenségeit is. Tudományosan is alátámasztást nyert, hogy a gyerekek megfigyelik ezeket a viselkedési mintákat is, értelmezik, majd követik, és ebben felmentve érzik magukat azáltal, hogy ezt az egyébként is példát mutató szülőktől látták.
Ezért néha érdemes a klisék rabságából is kitekintve a másik fél fülével, vagy csak a saját régi fülünkkel hallani szülői hangunkat, és ha olyat tapasztalunk, aminek anno mi sem örültünk, akkor jól jöhet, ha újra gondoljuk a szabályokat, az instrukciót, vagy csak a retorikát.
