Vajon miért gondoljuk, hogy léteznek fiús és lányos játékok – és mi történik, ha leszámolunk ezekkel a sztereotípiákkal?
Egy kislány babázik, plüssökkel játszik, rajzol, fest. Egy kisfiú szerel, autópályát épít, építőkockával játszik. Az előbbiek rózsaszín, az utóbbiak kék sapkát viselnek, ha ettől bármi eltérés tapasztalható, az az utca emberének rendszerében teljes zavart okoz. Szülőként azonban nyugodtan dönthetsz úgy, hogy nem a „szabályok szerint” játszol: a lányok is szerelhetnek, és a kisfiúk is megfürdethetik a műanyag babát!
Lányos, fiús játék: ezek csak előítéletek
Nem sokkal első gyermekem születését követően láttam egy kisfilmet, amely azt mutatta be, mi történik, ha fiúnak öltöztetett lánycsecsemőket és lánynak öltöztetett fiúcsecsemőket, valamint egy halom játékot bízunk idegenekre. A lányos holmit viselő babáknak csupa lányosnak tartott játékot adtak a rájuk vigyázó emberek, míg a fiús ruhákat hordó gyerekek „értelemszerűen” fiús dolgokat kaptak kezükbe. A kísérletben részt vevő felnőttek nagyon meghökkentek, egyben szembesültek saját előítéleteikkel, amikor feltárták előttük, mi alapján döntöttek arról, mivel játsszanak a kicsik.
A képet tovább árnyalta, hogy ezt követően megvizsgálták, vajon melyik játék fejleszt, és melyik nem.
Talán nem okoz meglepetést, hogy a szerelést megkívánó, finommotorikát erősítő játékok a társadalom által fiúsnak tartott kupacban szerepelnek, míg a lányos babázásból hiányzik minden, ami a logikát, a kézügyességet fejlesztené.
Ha szigorúan ragaszkodunk ahhoz, mivel „illik” játszania a lányoknak és a fiúknak, bizony sok mindenből kizárjuk gyermekünket.
Ezt okozhatják a sztereotípiák
Ez nemcsak a lányokra igaz: lehet, hogy a legózás vagy a vonatpálya-építés fejleszt, de ahhoz a fiúhoz, aki pelenkázott vagy öltöztetett már babát, sokkal közelebb állnak majd az apasággal járó feladatok, mint ahhoz, akinek kezéből mindig kivették ezeket a játékokat azzal a felkiáltással, hogy „egy fiú nem babázik”.
A lányosnak tartott, kommunikációt a középpontba helyező játékstílus a verbalitást fejleszti: ebből kimarad az a fiú, akit az autópályájához küldenek, amikor szerepjátékozna.
Mind a két nem veszít tehát, ha a játékok világát rózsaszín és világoskék halmazra bontva osztjuk ketté, az egyik kupacot elzárva a lányoktól, a másikat pedig a fiúktól. Miközben bő egy évtizeddel később már azt várjuk majd el gyermekünktől, hogy ugyanúgy érdekelje a barkácsolás, mint a főzés, legyen hajlandó bepakolni a mosogatógépet, ugyanakkor rakjon össze egyedül egy ezer darabból álló legókészletet is. Mindez persze nem irreális elvárás, ha már kis korától kipróbálhatja magát az élet minden területén, ezt pedig a gyerekek leginkább a játékon keresztül teszik meg. Ha lehet az egyik pillanatban szakács, a másikban kalóz, és megengedjük neki azt is, hogy velünk kevergesse a borsófőzeléket, meg azt is, hogy felmásszon a létrára, akkor tettünk saját későbbi célunk érdekében.
Minden játék mindenkié
Épp ezért érdemes sutba dobni azt az elképzelést, hogy léteznek nemnek megfelelő játékok – vagy éppen ruhák. Egy kislány is viselhet autós pólót, és egy kisfiún is lehet neonszínű sort, annak megítélése ugyanis, hogy ez mit „mond el” a kisgyermekről, valójában nem róla, hanem rólunk árulkodik. Nagyon sokan vagyunk, akik még ezek közt az előítéletek közt nőttek fel: nehéz is őket még felnőttként is levetkőzni, de reményteli, hogy engem már ötéves lányom is kijavított azzal kapcsolatosan, hogy egy szín nem lehet lányos vagy fiús.
