Az otthoni feltételek, a mi szülői hozzáállásunk, érzelmi elérhetőségünk és kommunikációnk fogja megalapozni a gyerekünk önértékelését, ami az élet minden területén fontos lesz. Minél inkább megkapja egy gyerek azt az elfogadó, értő és őszinte kapcsolatot, amire szüksége van a szüleitől, annál kevésbé fognak mások megnyilvánulásai mély sebet ejteni a lelkében.
Sokan igyekszünk egyre tudatosabb szülőkké válni, és idejekorán elsajátítani mindazokat a pozitív nevelési megközelítéseket, eszközöket, amelyekkel a tudomány mai állása szerint biztosítani tudjuk gyerekeink egészséges testi és lelki fejlődését. Az új nézetek elsajátításába sok energiát fektetünk, és minél többet tudunk, annál nehezebb elnézni más felnőttek eltérő nevelési megnyilvánulásait. Szülőként óriási felelősséget érzünk a gyerekeink iránt, és ennek következtében legszívesebben mindenhol kontrollban lennénk. Szeretnénk biztosítani számukra a megfelelő környezetet, biztonságos tárgyi feltételekkel és kiegyensúlyozott személyi odafordulással, amihez valahol hozzátartozik a többi felnőtt viselkedésének szabályozása is. Kevesen vannak azonban, akik szeretik, ha megmondják nekik, hogy mikor miként viselkedjenek egy gyerekkel, kiváltképp, ha ők maguk is szülők (vagy esetleg pedagógusok).
Tehetünk-e tehát bármit is annak érdekében, hogy mások nevelési attitűdje ne legyen rossz hatással a gyerekeink önértékelésére, testi és lelki egészségére? Érdemes-e beszélni, megosztani a kéréseinket és véleményeinket a másik féllel, és ha igen, mindezt milyen kommunikációs eszközökkel lenne érdemes? Az alábbiakban ezekre a kérdésekre igyekszünk választ adni.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecília szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
Az otthoni nevelés elsődlegessége
A gyerekeinket nem védhetjük meg mindentől és mindenkitől, de nem is lenne érdemes. A saját tapasztalatszerzés nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valóban önálló, talpraesett emberekké váljanak, és megtanuljanak az élet nehézségeivel szembenézni, azokat hatékonyan kezelni. A gyerekeinknek nem kell több, mint hogy legyen egy biztonságos és stabil háttér, amely csecsemőkoruktól kezdve elérhető a számukra. Az otthoni feltételek, a mi szülői hozzáállásunk, érzelmi elérhetőségünk és kommunikációnk fogja megalapozni az önértékelésüket, amelynek kiegyensúlyozottsága önálló életük különböző területein meg fog mutatkozni.
Minél inkább megkapja egy gyerek azt az elfogadó, értő és őszinte kapcsolatot, amire szüksége van a szüleitől, annál kevésbé fognak mások megnyilvánulásai mély sebet ejteni a lelkében. Minél hevesebben reagálunk viszont felnőttként mások kritikáira, véleményére, vagy csak egyszerű reakcióira, annál valószínűbb, hogy rossz gyerekkori emlékeket őrzünk, amiket újraébresztenek bennünk a kollégák, a szüleink, vagy éppen más szülőtársak viselkedése. Mindez azt jelenti, hogy szülőként sokkal fontosabb, hogy miként vagyunk ott a gyerekünk mellett, mint hogy miként próbáljuk meg befolyásolni mindazokat a tényezőket, amik fölött alapvetően nincs hatalmunk.
Mások változásához először nekünk kell változnunk
Természetesen vannak olyan kapcsolataink, ahol többet szeretnénk tenni, mint csöndben meghúzni magunkat a háttérben, majd menedékként szolgálni a gyerekeinknek. Közeli hozzátartozókkal, családi barátokkal és esetleg pedagógusokkal igenis elbeszélgetnénk, és megadnánk annak az esélyét, hogy kifejezvén aggodalmainkat, javaslatainkat és kéréseinket, változásokat kezdeményezzünk. Ez esetben viszont szem előtt kell tartanunk, hogy érzékeny területet érintünk, ahol nagyon könnyű megsérteni a másikat.
A kritikát mindenkinek nehéz befogadnia, a gyereknevelést érintő minősítések pedig fokozottan kétségbeejtőek tudnak lenni.
Sokakat kifejezetten a „támadj vagy menekülj” üzemmódba kapcsol át, amelynek lényege a túlélés, vagyis az aktuális szituáció azonnali megszüntetése. Egy ilyen reakció esetén az ember nem képes mérlegelni, értőn hallgatni és tanulni a helyzetből, tehát a szavaink nem tudnak célt érni. Ahhoz, hogy valóban értő fülekre találjunk, először biztosítanunk kell egy olyan atmoszférát, amelyben a másik fél nem érez fenyegetettséget. Először nekünk kell megértenünk őt, és csak utána várhatjuk el, hogy ő is meg akarjon érteni minket. Ha mi változunk, a környezetünk is automatikusan változni fog.
Elismerő szavak és énüzenetek
Az emberi agy alapvetően a negatív dolgokra fókuszál könnyebben. Valaha ez a mechanizmus mentett meg minket a veszélyektől, napjainkban azonban hátrányai is vannak, ugyanis emiatt hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni a pozitív történéseket magunk körül. Ahogy azt a gyerekeknél is megfigyelhetjük, minél több figyelmet fordítunk a pozitívumok kihangsúlyozására (ami egy kicsit több energiabefektetéssel jár), annál inkább elősegítjük a megjelenésük gyakoriságát.
A felnőtteknél pedig tulajdonképpen ugyanez a helyzet. Tanulmányok szerint egy kritika könnyed befogadásához egy átlagembernek 5 dicséretre van szüksége, így tartható fenn a belső lelki egyensúly. Ez így olvasva is soknak tűnik, de egy konfliktushelyzetben szinte érthetetlen mennyiségnek. Természetesen embere, illetve konfliktusa válogatja, hogy kinek milyen arány felel meg, azonban kétségtelen, hogy minden jobbító szándékunk esetén érdemes valaminek az elismerésével kezdeni (illetve zárni) a beszélgetést, ha azt szeretnénk, hogy elnyerjük a másik fél tényleges figyelmét.
Az elismerő szavak mellett az énüzenetek használata is a segítségünkre lehet abban, hogy megelőzzük a másik fenyegetettségérzésének felerősödését. Ennek lényege, hogy a kommunikációnk során a másik viselkedésének véleményezése helyett csupán a saját érzéseinket, a bennünk megfogalmazódó gondolatokat osztjuk meg a másikkal. Az ember mást olvas ki abból, hogy „sosem figyelsz rám”, és mást abból, hogy „ilyenkor azt érzem, mintha nem figyelnél rám”. Ennek a kis különbségnek óriási ereje van, mert nincs benne se támadás, se minősítés, csakis saját érzések közlése.
A gyerekeinket nem védhetjük meg mások eltérő látásmódjától és magatartásától, de felvértezhetjük őket az otthoni mintával, ami mindig elsődleges marad. A kommunikációnk, a nyitottságunk és az érzelmi elérhetőségünk fog olyan eszközöket biztosítani számára a későbbiekben, amelyek segíteni fogják őt abban, hogy ne vegye magára mások bántó viselkedését. A mi korai beszélgetéseink fognak monológokká válni a fejében, amelyek segítik feldolgozni az élményeket, és értelmezni azok tanulságos és kevésbé tanulságos pillanatait. Így maradhat ő is kiegyensúlyozott kapcsolatban önmagával és másokkal egyaránt.
