Nemcsak az édesanyákat, de a gyerekeket is érheti olyan traumatikus élmény születéskor, amely kihatással lehet a fejlődésére és a környezetével való kapcsolatra is. Ezek a babák általában sírósabbak, sokszor félnek érthetetlen dolgoktól, gyakran felébrednek éjszakánként, vagy agresszívvé, kezelhetetlenné válnak. Arra van szükségük, hogy az átélt traumát feldolgozhassák. Ebben pedig mi segíthetünk nekik.
Talán meghökkentően hangzik, de kutatások bizonyítják, hogy szüléskor nemcsak az édesanyát, de az újszülöttet is érhetik traumatizáló élmények. Egy elhúzódó vajúdás, nem várt császármetszés vagy koraszülés emléke könnyen bevésődhet már az éretlen emlékezetbe is, befolyásolva ezzel a csecsemő környezethez való hozzáállását és alkalmazkodását. Kisgyermekkorban (2-4 év) gyakorta fel is tudják idézni ezeket a félelmet, aggodalmat keltő élményeket, habár szülőként nem feltétlenül jövünk rá, hogy a gyerek valóságról beszél.
A születési traumát átélt csecsemők általában sírósabbak, nehezebben oldódnak új helyzetekben, és bizonyos tevékenységektől még akár nagyobb korukban is retteghetnek. Példának okán egy hosszú vajúdás árán született csecsemő frusztrálttá válhat minden szűk, alagútra emlékeztető helyzetben, ami lehet mondjuk az öltözködés is. Akinek a nyaka köré tekeredett a köldökzsinór, rosszul viselhet egy sálat, de akár az autóban használatos biztonsági övet is. A szülés természetesen nem feltétlenül jár ilyen traumatikus élményekkel sem a szülő, sem a gyerek számára, ugyanakkor ha megtörténik, érdemes tudni róla és időben felismerni, hogy feldolgozásukban szülőként is segítő kezet nyújthassunk.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
A sok sírás is lehet feldolgozó folyamat
Kutatások arra engednek következtetni, hogy azok a babák, akik traumatikus módon születtek, általában sírósabbak, sőt még akár hónapokkal a szülés után is képesek sírási rohamokkal küzdeni. Ez a viselkedés hatalmas lelki nyomást helyez a szülőkre (különösképpen az édesanyára), hiszen ritkán keresünk ilyen típusú okokat a csecsemő üvöltése mögött. Megtanultuk, hogy ellenőrizni kell a pelenkát, meg kell etetni, el kell ringatni, vagy gyanakodni, hogy fáj a pici hasa. Amikor viszont minden általunk ismert és várt igényt kielégítettünk, s mégsem járt egyik sem pozitív eredménnyel, önmagunkban kezdjük keresni a hibát. Kudarcnak éljük meg a helyzetet, pedig az is lehet – bár szülőként talán nehéz ezt elhinni –, hogy a babánknak éppen a sírás lehet a segítségére.
Aletha J. Solter Gyógyító és kapcsolódó játékok című könyvében azt írja: „ez a fajta sírás maga is lehet a traumából való felépülésre tett spontán kísérlet.[...] Ha az a tapasztalatunk, hogy a kisbabánk nagyon sokat sír (miután minden testi igényt és orvosi problémát kizártunk a lehetséges okok közül!), feltételezhetjük: arról van szó, hogy egyszerűen a sírás az, amire szüksége van.” Ilyenkor az együttérző ölelésünk, ringatásunk, csupán enyhe vigasztalgatásunk a csecsemőnk segítségére lehet belső nyomasztó érzéseinek felszabadításában, vagyis a korábbi trauma feldolgozásában. Elfogadni a csecsemőnk sírását persze kemény feladat, különösképpen amióta köztudottá vált a sírni hagyás problémaköre. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a különbséget az érzelmi közelségünk és elfogadásunk teszi. Ugyanis vele lenni a bajban nem ugyanaz, mint magára hagyni a bajban.
Kisgyermekkori feldolgozás
A születési traumák sokszor még a kisgyermekkorban is felidézhetők maradnak. Megmutatkoznak a gyerekek érthetetlen félelmeiben, játékaiban, vagy egyszerűen a viselkedésükben, magatartásukban. Stressztünetként jelenhetnek meg a gyakori éjszakai felébredések, de akár az agresszív vagy kezelhetetlen viselkedések is. Mindezek jelezhetik, hogy a korábbi traumatikus élmény szükséges feldolgozása nem valósult meg, s így ennek pótlásául más eszközöket kell bevetni. Még ilyenkor is nagy szerepe van a sírásnak, hiszen míg az érzelmek megélése felerősödik, addig a szabályozó agyi központ, éretlenségéből adódóan nem képes megfelelően kezelni őket. A gyerekünk érzelmeinek elfogadása tehát ilyenkor is fontos, ám ekkor már van más mód is a belső feszültségek felszabadítására. Ez pedig a játék.
A Solter által összeírt kapcsolódó játékok nagy segítségünkre lehetnek, ha szeretnénk mankóként szolgálni a gyerekeink korai traumáinak feldolgozásában. Az ún. születésszimulációs játékok – azaz a születés körülményeinek játékos átdolgozása – lehetőséget adnak arra, hogy a gyerekünk újraélhesse a negatív érzéseket keltő élményt egy olyan formában, amelyben már nem éri őt váratlanul. A szülőcsatornát jelképezheti egy alagút, egy császármetszést egy párnakupac alóli kitörés, egy koraszülés okozta inkubátoros távolságot pedig egy dobozban való kukucsolás, vagy ölben való babusgatás. Játszhatunk kezdetben bábokkal, elmesélhetjük a történetet újra és újra, közösen megélve a gyerek érzéseit, hogy minden érthetetlennek tűnő belső frusztráció megértésre és feloldásra találjon. Ha tudjuk, hogy mi okozhatott traumát a születés idején, igyekezzünk annak szimbólumát megtalálni a játék világában. A gyerekek ehhez nagyon értenek, sokszor már ösztönösen meg is teszik, de a szülői megerősítésünk gyorsíthatja a lelki gyógyulásuk folyamatát.
A szülés és a születés persze nem feltétlenül jár traumával, de ha igen, akkor sem szabad magunkat hibáztatni miatta, hiszen az életben nem lehet minden felett kontrollunk. A gyerekeink élményeit talán nem válogathatjuk meg teljes mértékben, de mégis velük lehetünk a bajban, és mindig a segítségükre lehetünk a traumák feldolgozásában. Együtt sírhatunk, együtt játszhatunk, felidézve akár szomorú emlékeket is, amelyeket a játék segítségével kipótolhatunk azokkal elemekkel, amik bár a születésnél hiányoztak, többé sosem fognak. Együttérző jelenlétünk és a sok közös kapcsolódó játékunk megerősíti a gyerek hitét önmagában: így tanulja meg, hogy minden rossz jóra fordítható és minden seb begyógyítható. Ha hagyjuk őket meglátni.
