Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Melyik gyerek ne könyörgött volna még kutyáért, macskáért, vagy legalább egy icipici tengerimalacért? Ha pedig már van egy, jöhetne még három. Az állatkertek – már amikor nyitva lehetnek – minden alkalommal tömve vannak gyerekekkel. Szakértővel jártunk utána, miért van ez!
Számos tudós állítja, hogy csupán azért rajongunk annyira a négylábúakért, mert antropomorfizáljuk, azaz emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel őket. Minél több jó tulajdonságot képzelünk az állatokba, annál inkább aggódunk értük, segítünk nekik. Ez viszont azt is jelentené, hogy alapvetően alacsonyabb rendűnek tartjuk azt, ami állati, mint azt, ami emberi, plusz a gyerekek a fejlődésük során először többre kéne, hogy tartsák a fajtársaikat, majd az ő jó tulajdonságaikkal felruházva kezdenék szeretni az állatokat is. Ez pedig nincs így. Egy új kutatás is megerősíti, hogy az állatok iránti zsigeri érdeklődésünk egészen máshonnan fakad. Alapvető erkölcsi értékeket kötünk hozzájuk.
Egy vizsgálat során több száz gyereknek és felnőttnek vázoltak fel elképzelt szerencsétlenségeket. Süllyedő hajókat, amelyeken vagy állatok (egészen pontosan kutyák vagy disznók), vagy emberek vártak segítségre. A résztvevők azt kapták feladatul, hogy döntsenek, melyik hajót mentik meg. Az általános iskolás korú gyerekek ugyanannyi kutyát mentettek volna meg, mint embert. A disznók kicsit kevésbé voltak szerencsések, ők 43 százalékos arányban menekültek meg a képzeletbeli haláltól az emberekhez képest. Mindez éles ellentétben állt a felnőttek döntéseivel, akik szinte minden esetben az embereket hagyták volna életben. Még akkor is, ha az azokat tartalmazó hajón csak egy fajtársuk volt, míg a másik hajón száz darab állat. A gyerekek egy része viszont így is a száz kutya túlélésére szavazott. Tehát arra a következtetésre juthatunk, hogy bár az antropomorfizálás valóban még értékesebbé teszi szemünkben az állatokat, alapvetően nem amiatt kezdjük szeretni őket. Ez az érzés inkább egyfajta alapeleme a lényünknek.
Nagy Nikolett, a gyerekpszichiátrián dolgozó klinikai szakpszichológus rezidens új szempontot javasol a fenti kutatás eredményének vizsgálatánál. Szerinte azért volt ekkora különbség a felnőttek és a gyerekek döntése között, mert minél idősebbek vagyunk, annál inkább megtanuljuk, hogy az emberek megmentését kell választanunk. Tehát nem csökken le az állatok iránti szeretetünk és aggodalmunk, inkább az emberek iránti nő a társadalmi normák elsajátításával. Ez egyfajta alapelvárás, aminek a felnőttek eleget is tettek. Azt is érdemes megfigyelni, hogy a társállatok – például kutya, macska – nagyobb aggodalmat váltanak ki belőlünk, mint a haszonállatok vagy a vadállatok. Azok, akik az evolúció során sosem kerültek a tűz köré vagy a házba, kisebb értékkel bírnak a szemünkben ma is.
A szakértő válasza szerint az állatok szeretete egyértelműen velünk születik. Evolúciós szempontból vizsgálva ezt a kérdést látjuk, hogy alapvetően vonzódunk azokhoz a dolgokhoz, amik szőrösek, puhák, melegek. Kiváltanak belőlünk egyfajta kötődést. Jó hatással vannak a hangulatunkra, a biztonságérzetünkre, ez pedig mérhetően csökkenti a szívfrekvenciát, megnyugtatja a légzést, csökkenti a stresszt és a pánikreakciókat/szorongást. Ez belénk van kódolva, ösztönösen érezzük, hogy az nekünk jó, hogy állatokkal vesszük körbe magunkat. Még a vadászó társadalmak is tisztelték az élőlényeket, azokat is, akikkel vadásztak, és azokat is, akiket megöltek. A szentként tisztelt vagy totemállatok is azt mutatják, hogy a kezdetektől fogva morális értéket, spirituális tartalmat rendeltünk az állatokhoz. Sokkal közelebb álltunk a természethez, mint most, a felsőbbrendűségünk sem volt ilyen hangsúlyos. Ami élt, mozgott, ami a környezetünk része volt, egyenrangúbb volt abban a korban, amikor még sok mindenre nem volt magyarázatunk, eszközünk.
A gyerekek szeretik az állatokat, de...
Minden gyereknek van egy veleszületett bizalma az állatok felé, de ez nem jelenti azt, hogy ne kéne tanulniuk is azt, hogyan fejezhetik ki a ragaszkodásukat – folytatja a szakértő. Alapvető, hogy megmutassuk nekik szülőként, miként kell tisztelettel bánni az állatokkal, hogy nem húzzuk a szőrüket vagy nyaggatjuk őket. A szülők reakciója nagyban befolyásolja a gyerek állatokkal szembeni viselkedését akár már magzati korban is. Ha az édesanya megijed egy állattól, az a félelmi reakció kódolódik a gyerekben. Ha a kicsi gyereket nevelő szülő fél a kutyáktól, vagy nem tiszteli alapvetően az állatokat, valószínűleg a gyereke is így fog érezni. Ez pedig hamar felül tudja írni a veleszületett bizalmat.
Léteznek persze olyan állatok, akikkel szemben nem szeretetet érzünk, inkább páni félelmet. Vajon ez hogyan kapcsolódik össze az ősi bizalommal? Nagyon egyszerűen – válaszol a szakember. Vannak állatok, akiktől a legtöbb ember fél. Úgy tudtunk annak idején életben maradni, hogy megtanultuk, milyen élőlényektől kell tartanunk, kik veszélyesek ránk nézve. Ilyen a kígyó, a pók, az oroszlán – bár utóbbi jóval kisebb eséllyel jön manapság velünk szembe. A félelmi reakció azért jelentkezik azonnal, mert adaptálódtunk, tudjuk, hogy akiktől tartunk, azok akár a halálunkat is okozhatják. Érdekes, hogy a fóbiáink is ezekhez az állatokhoz kapcsolódnak. Viszonylag ritkán hallunk társállatfóbiákról, inkább az evolúciós félelmet keltő állatoktól tartunk.
Egyre gyakoribbak az állatasszisztált terápiák
Ehhez a bizalomhoz és a társállatok keltette jó érzésekhez a pszichológia is egyre inkább visszanyúl. Nem véletlenül terjednek az állatasszisztált terápiák felnőttek és gyerekek körében egyaránt. Az állatok nagyon jól tudnak rezonálni az érzéseinkre, ez pedig gyerekeknél megkönnyíti a kapcsolatteremtést, fejleszti az érzelemkifejezést, érzelemszabályozást. Egy állattal sokkal könnyebben veszik fel a kapcsolatot. Ezért mutatja egyre több kutatási eredmény, hogy az otthon tartott állat megerősíti a gyerekek bizalmát, fejleszti az érzelmi intelligenciájukat azáltal, hogy gondoskodnak, törődnek velük.
