A gyerekeinknek meg kell tanulniuk, hogy az élet tele van problémákkal, és hogy ezek a problémák olyan dolgok, amiktől nem elbátortalanodni kell, hanem megoldani őket. Ahogy gyerekkorukban megtanulták, hogy hogyan képesek saját erőből a problémamegoldásra, a nehézségek leküzdésére, úgy fognak felnőttkorukban is hozzáállni életük rendezéséhez. Az a szerencsés, ha egy felnőtt bízik abban, hogy a felmerülő nehézségeket képes megoldani, és nem zuhan össze, hanem inkább nekilát. De hogyan tudjuk ennek a magabiztosságnak a kialakulását, az optimista, kompetens életszemléletet a nevelés során segíteni?
A gyerekek már egészen kicsi koruktól problémamegoldók. A kislányomnak volt egy játéka, amin ha megrúgott egy pedált, megmozdult egy színes figura, és még kedvesen csengetett is neki a kütyü. Már néhány hónaposan – még ülni, megfordulni sem tudott – rengeteg időt szánt a dolog kitapasztalására. Rugdosott a lábával összevissza, aztán néha sikerült eltalálnia a pedált. Ilyen piciként is látszott rajta a céltudatosság, az első alkalom random rugdosása után világosan kivehető volt, hogy célzottan a csengő megszólaltatására utazik. Öröm volt nézni, ahogy igyekszik, és azt is lehetett látni, hogy némi haraggal keveredő elszántsága csak nő a sikertelen kísérletektől. És állítom, hogy büszkén mosolygott a csengetést hallva. Egyszer volt nálunk valaki vendégségben. A vendég ijedten szembesülve a baba sikertelen próbálkozásaival, azonnal elkezdte nyomkodni helyette a pedált. A játék csengetett, a lányom nézte, a rugdosást abbahagyta – én meg elhűlve szemléltem, ahogy az évtizedekkel idősebb felnőtt „elveszi” a baba játékát. Bennem fel sem merült ez előtt, hogy én nyomkodjam helyette, hiszen ez egy neki való kihívás volt. Minél kisebb egy gyerek, annál több ilyen elesek-felkelek helyzetben van, és igazából kicsiként még nagyon kitartók is ezekben. Több százszor esnek el, mire biztos lesz a járás, milliószor próbálják a kör alakú kis elemet bedugni a négyzet alakú lyukba, mire rájönnek, hogy hogy is van ez a dolog a formákkal. Bár néha eldurran az agyuk a frusztrációtól, sírnak és odavágják – azért hamarosan újra csak nekifognak.
Ez a képesség – a céltudatosság, kitartás, frusztráció leküzdése, próbálkozás és hit abban, hogy sikerülni fog – a reziliencia, a lelki állóképesség alapja. Mindehhez pedig az szükséges, hogy a gyerekből felnövő felnőttnek magabiztos énképe legyen. Higgyen abban, hogy a problémákat meg fogja tudni oldani, a céljait el fogja érni. Nemrég írtam az ún. úthengerszülőkről, akik puszta szeretetből annyira megkönnyítik a gyerekük életét, hogy azok felnőttként sok lelki problémával küzdenek, mert nem tanulták meg, hogy alkalmasak az életre. Bepánikolnak a nehézségektől, és nincs önbizalmuk abban, hogy át tudnak majd lendülni a problémákon.
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
A problémamegoldó magabiztosság kialakítása
Claire Lerner a Psychology Todayen megjelent cikkében több hasznos szempontot is leír nekünk.
#1 Tekintsétek a problémákat normális dolognak, az élet részének. Van egy hajlamunk arra, hogy a problémáktól, nehézségektől féljünk, olyasminek tartsuk őket, amit érdemes elkerülni. Pedig valójában a problémák abszolút normális, mindennapi részei az életünknek. Esik, így nem megyünk játszótérre, hanem benti elfoglaltságot keresünk. Elfogyott a Nutella, kitaláljuk, mit tehetnénk helyette a palacsintára. Minden megoldható. Ha a „problémákat” így keretezzük, akkor a gyerek a világ dolgaihoz pozitív hozzáállást tanul: dolgok történnek, és megvan a magabiztosságom, hogy túl tudok rajtuk lendülni.
#2 Elevenítsétek fel régebbi esetek emlékét, amikor a gyerek sikeresen megoldott nehéz helyzeteket. Ha a gyereked éppen frusztrált és ideges, vagy attól fél, hogy sosem fog neki sikerülni, akkor emlékeztesd arra, hogy attól is hogy félt, hogy a szemébe megy a víz, most meg imád búvárkodni a víz alatt és a stégről ugrálni. Legyen a fejetekben olyan példa, amikor szintén küzdött, de legyőzte a rossz érzését, kitartott, és ez számára végül jó eredményt hozott.
#3 Kerüld el azt, hogy te oldod meg a problémáit. Elég világos szokott lenni, hogy mi a gyerek problémája, és mi az, amit a szülőnek kell megoldania. De nagyon nehéz megállni, hogy ne csináljuk meg helyette, ha azt látjuk, hogy küzd és szenved. Itt egyrészt a szülőnek kell megtanulnia elviselni a gyereke frusztrációját, stresszét. Gondoljunk erre úgy, mint pozitív stresszre, ami fejleszti. Amit ha leküzd, akkor egyrészt megtanulja az érzelmeit szabályozni, másrészt pedig az adott készségében is fejlődik. Ha például sosem engedtük volna el a biciklijét, akkor sosem érezte volna azt az elsőre kellemetlen és rémisztő érzést, hogy milyen bizonytalan megtartani az egyensúlyt, és nem tudna biciklizni. Pedig most mennyire imádja! Ha megoldod helyette a dolgot, azt üzened neki, hogy ő maga képtelen erre. Ez nem egy jó üzenet önbizalom szempontjából.
#4 Pozicionáld magad a gyerek problémamegoldó partnereként. Mert nyilván nem arról van szó, hogy teljesen magára kell hagyni, és semmit sem szabad megmutatni neki. Hanem arról, hogy ott kell lenni, és nem helyette megoldani, de éreztetni, hogy bízhat bennünk, segíteni fogunk abban, hogy ő képes legyen felülkerekedni a kihíváson. Segíteni fogunk, de nem csináljuk meg helyette, mert ez az ő dolga.
Támogasd a megoldásban, ne oldd meg helyette!
#1 Nevezd meg a problémát. „Ez a magas torony nehezen áll meg anélkül, hogy ledőljön.”
#2 Fogadd el a gyereked negatív érzéseit. És ezt add is a tudtára. Sokan, akik kemény gyereket szeretnének faragni a gyerekükből, hajlamosak a frusztrációját, dühét, szomorúságát, ami a problémamegoldó folyamat során feljön benne, negligálni. „Ugyan már. Most mit sírsz? Kezdd újra! Ne nyafogj!” Ezekkel nem tanítjuk a helyes érzelmi szabályozásra, hiszen úgy csinálunk, mintha a negatív érzelmeknek nem lenne helye, azok nem is léteznének. Ez később rengeteg lelki, érzelmi problémához és akár betegséghez is vezethet. Racionális magyarázatokkal sem megyünk sokra – ezt tedd ide, azt meg oda és akkor jó lesz – mert ilyenkor a gyerek teljesen eldobja az agyát, az érzelmek elborítják, nem tud információt befogadni. Inkább, Thomas Gordon nyomán, nevezzük meg az érzését: „Nagyon bosszantó, hogy a torony újra ledőlt.”
#3 Segítsünk a gyerekünknek egy kreatív problémamegoldó folyamatban. Kérdezzük meg, milyen ötletei vannak a megoldásra. Emlékeztessük arra, hogy régen is megcsinálta már: akkor mi segített neki? Semmiképp ne a saját megoldási javaslatunkkal kezdjünk. Ha úgy látjuk, hogy mégis szüksége lenne egy felnőtt ötletére, akkor kérjünk engedélyt. Ez lehet, hogy furán hangzik, de ha kaptad már az arcodba a gyerekedtől kiabálva, hogy „Ne mondd meg, hogy mit csináljak!” – amit jogosan éreztél bántónak, hiszen csak segíteni akartál, akkor próbáld ki ezt: „Van pár ötletem, hogy mit kéne tenni, szeretnéd hallani?” Megdöbbentően másképp reagálnak egy ilyen megközelítésre.
Összefoglalva: az a lényeg, hogy már egészen kicsi korban elkezdheted a gyerekedet magabiztos problémamegoldóvá nevelni. Amivel nemcsak a jelenben segíted őt, hanem a jövőjére nézve is nagy ajándékot adsz neki.
