Boldizsár Ildikó: a mese mindig megmutatja az utat

Az óvodásokat támogató Blum program a járványhelyzet negyvenedik napján közösségi mesélés projektbe kezdett Facebook-oldalán 40 nap alatt a Blum körül címmel. A kezdeményezéssel egy nyitott végű mesét indított útjára pszichológus tolmácsolásában, aminek a megalkotásában a gyerekek interaktívan vehetnek részt: szavazhatnak a folytatásáról és elkészíthetik hozzájuk kapcsolódó játékos feladatait. Boldizsár Ildikó meseterapeutával, a projekt fővédnökével arról beszélgettünk, milyen problémákat hozott létre a gyerekek életében a járványhelyzet, és hogyan segíthet a mese ezeknek a feldolgozásában.  

Már Pest megyében is megszüntették a kijárási korlátozást, de az iskolák és néhány óvoda nem nyitottak ki. Hogy látod, mik a legsúlyosabb problémák, amiket a bezártság és az elszigeteltség okoz a gyerekeknél? 

Az óvodások nem értik pontosan, hogy mi történik, hiába mondjuk el nekik. Általában jó otthon lenni az apuval meg az anyuval, jó családban lenni (persze ez sem mindenhol van így), de hiányoznak nekik a kortársak. Az iskolásoknál is jelen van ez a kettősség, hiszen sokáig örültek, hogy nem kell iskolába menni, ugyanakkor az online oktatás elképesztő terheket ró rájuk, amelyek nemcsak őket nyuvasztják ki, hanem az egész családot. Hiányzik nekik a szabad levegő is, közülük nagyon sokan élnek olyan helyen, ahol alig van lehetőség szabadtéri játékra. A bezártságból adódó frusztráltság, düh, harag és vágyakozás mind-mind jelen van a gyerekek hétköznapjaiban. 

Felső tagozattól és középiskolától pedig már a kortárs csoport hiánya a legfrusztrálóbb. Ez a bandázások időszaka, és most nem tudnak találkozni, nem tudnak közös bulikat átélni. A kamaszok közül nagyon sokan kerültek depresszió közeli állapotba, mert teljesen magukra maradtak ezzel az egésszel. Ők nem a vírustól félnek, náluk sokkal erőteljesebb az elmagányosodás, az elszigeteltség és az ebből adódó kedvtelenség, frusztráció. Ez még akkor is így van, ha az ő életük jórészt a digitális világban zajlik. Az ember mégiscsak közösségi lény, és ezt most egyre többen átéljük, megéljük. A virtuális tér nem pótolja az emberi közelséget. 

A karantén ideje alatt több összefogás is szerveződött azzal a céllal, hogy valamiképpen oldják a gyerekek frusztrációját. A Blum program közösségi mesélés projektet indított el, hogy az óvodáskorú gyerekek szorongását oldja. 

A Blum program április közepén indult a karantén negyvenedik napján. Negyven napig tanúi lehettünk annak, hogy csodálatos mesélések indultak el a közösségi médiákban. Rengeteg mesemondó, színész, pedagógus és terapeuta kezdett mesélni. Ömlött a mese mindenfelől. Klassz volt ezt látni, de a harminc-harmincötödik nap körül a mesemondók és a gyerekek is kezdtek kifáradni ebben. 

Én azt hiányoltam ebből a mesecunamiból, hogy nem volt idő az egy-egy mese utáni elmélyülésre. A mesékhez idő kell, csönd kell, sok-sok olyan pillanat, amikor az ember elelmélkedik azon, amit hall. A Blum programban szerettük volna, hogy legyen idő egy-egy történetre – negyven napig íródhat, formálódhat, kapcsolódhatnak hozzá játékos, kézművesfeladatok, lehet gondolkodni róla –, hogy ez mind-mind segítsen egy kicsit abban, hogy elviselhetőbb legyen a bezártság, a frusztráció, ami óhatatlanul minden családban kialakult. 

A projektet Kovácsné Kelemen Anikó nyitott végű meséje indította, aminek a folytatásába a gyerekeknek minden héten lehet beleszólásuk. Miért fontos, hogy ők is részesei legyenek a történetalkotásnak?

A programban arra gondoltunk, hogy mi máshogy fogjuk meg a mesélést: mi lenne, ha mondjuk interaktív lenne? Ez a virtuális világban is könnyen megoldható ma már. Roppant fárasztó, hogy az ember ül egy kanapén egy telefon vagy egy monitor előtt, és nincsen kapcsolat, nincsen interakció. 

Úgy döntöttünk, hogy egy olyan mesére fogjuk felfűzni a negyven napot, amelyben elrejtve, szimbolikus nyelven benne van a körülöttünk kialakult helyzetnek minden nehézsége. Az alaphelyzet szerint él egy nép, amelynek életéből eltűnt a vidámság, és valami egészen más dolog költözött a helyére. A születő mese a mi mostani világhelyzetünket, országhelyzetünket és családhelyzetünket képezi le, de a gyerekek hétről hétre dönthetnek róla, hogy merre forduljon a történet. Ez lehetőséget biztosít annak megélésére, hogy kompetensek a saját életükben és a saját történetükben: bizonyos dolgokról szabadon dönthetnek, formálhatják az életüket saját vágyaik mentén. Akkor is, ha be vannak zárva, akkor is, ha sok nehézségük van, akkor is, ha most nem lehet oviba menni. Tulajdonképpen annak, hogy beleszólhatnak a mesébe, terápiás hatása van. A meséhez kapcsolódó játékos feladatok pedig tovább növelik annak lehetőségét, hogy a gyerekek elmélyítsék a kapcsolatukat a történettel. 

A gyerekek talán még nem, de ti már látjátok a történet végét? 

Annyit biztosan tudunk, hogy jó lesz: meg fog oldódni a nagy rejtély és meg fognak gyógyulni a szomorú, álmaikat vesztett kuncogik. Szépen formálódik ez a kollektív mese, de még hiányzik az utolsó összetevője, ide majd a gyerekeknek kell minket elkalauzolni.

A projekt Facebook-posztjai alatti kommentekben látszik, hogy a gyerekek nemcsak a mese folytatásáról szavaznak lelkesen, hanem a történethez kapcsolódó feladatokat is örömmel elvégzik. 

Nagyon fontos volt ebben a projektben, hogy a gyerekek olyan utasításokat kapjanak a videón keresztül, amelyeket egyedül is meg tudnak csinálni, ha a szülő végre pihenni akar, de persze nekiállhatnak együtt is alkotni. Nem akartunk semmit rányomni a családokra, a gyerekekre, nagy szabadságot adtunk. Vannak szakértői videók is, ezek hetente egyszer kifejezetten a szülőknek szólnak. Ezekben a videókban lehetőséget szerettünk volna felkínálni arra, hogy mélyebben is el lehessen gondolkodni a történeteken és a szimbólumokon.  

A program 40 napig tart, és mint tudjuk, a mesék világában minden szám jelentőséggel bír. Miért éppen 40 nap? 

A negyven mágikus szám, sok kultúrában jelen van, de negyven hét egy várandósság is, a szülés után negyven napig tisztul a nő, és ha meghal valaki, sok helyen negyven napig gyászolják. Az emberiségnek tapasztalata van arról, hogy negyven napra van szükség ahhoz, hogy valami megváltozzon, negyven nap alatt tudnak a dolgok valami mássá formálódni.

Mi a Blum projektben azt gondoltuk, hogy ha elkezdjük ezt a kollektív gyógyító mesét együtt kialakítani, talán mire vége lesz, átformálódunk vagy felkészültebben vágunk bele abba, ami azután jön, amikor vissza lehet térni az óvodába. Nem lesz könnyű egyébként. Aggódom a pedagógusokért és aggódom a gyerekekért. Egy frusztrált, félelmekkel teli, szorongó, a két hónap alatt sok nehézségen átment gyereksereggel elképesztő nehéz lesz újraindulni, hiszen kezeletlen szorongások, ki nem mondott félelmek maradtak a gyerekekben. 

Azok a pedagógusok, akiknek már nincs feltétlenül lehetőségük mesét olvasni a diákoknak, gondolok mondjuk a felsőbb évesekre vagy a középiskolásokra, hogyan tudják segíteni ezt a visszaszokást? 

Én azt gondolom, sok beszélgetésre lesz majd szükség, hogy mindenki elmondhassa, hogyan élte meg ezt az időszakot, mit gondol, milyen érzések voltak benne, és mi történt vele ebben a két hónapban.

A mese nemcsak a gyerekekre hat, hanem a felnőttekre is. Feltűnt, hogy a kuncogikról szóló mesét a gyerekek meghallgathatják videón keresztül, de akár a szülők is felolvashatják nekik. Gyógyulhat egyszerre a gyerek és a felnőtt is, amikor a szülő mesél? 

Nagyon fontos, hogy a mesék nem gyógyítanak. Minden képzésem azzal kezdődik, hogy a hallgatóknak fel kell írniuk a füzetükbe nagy betűkkel, piros tollal: a mese nem gyógyít, egyetlen mese sem gyógyított meg soha senkit, és nem is fog, mert nem a mese gyógyít, hanem a mesével való kapcsolat. A mesével való kapcsolat minőségétől függ, hogy az a probléma, ami kialakult, tud-e majd a mese segítségével rendeződni, vagy sem. 

A mese mindig megmutatja az utat, de ha nem tudjuk kialakítani ezt a kapcsolatot a történettel, a mese nem fog szolgálni bennünket, és nem fogjuk megtalálni azokat az üzeneteket, amelyeket a történet szimbolikusan, rejtve közvetít. 

Tehát, amikor egy mesét felolvasunk, akkor elsősorban léleksimogatást, feszültségoldást végzünk, ami nem kevés. De egy-egy meséből több is kihozható. A Blum programban azt gondoltuk, hogy a meséhez olyan játékokat vagy magyarázatokat kapcsolunk, amelyek segítik az elmélyültebb, „gyógyítóbb” kapcsolódást. 

Hogyan segíthet a kapcsolat kialakításában a szülő? 

Ha a szülő leül és együtt játszik a gyerekkel, az már jótékony. Ha csak aznapra lesz jobb a gyerek kedve, már az is nagyon sokat számít. A közös játék, az együtt gondolkodás, a beszélgetés mind-mind énerősítő egy gyerek számára; az, ha odafigyelnek rá, meghallgatják, és elmondhat bármit úgy, hogy azért nem kap büntetést, nem szólnak rá és nem szégyenítik meg, hanem tulajdonképpen együttműködhet a szülővel, és ha ez egy közös történetben zajlik, akkor annak tényleg nagyon erős összerendező hatása van. 

Segíthetnek-e az egyetemes értékekkel szembesítő népmeséken túl másféle szövegek is?

Minden művészeti ágnak terápiás ereje van: a táncnak, a zenének, az irodalomnak, a képzőművészeteknek. Ez a terápiás hatás évszázadokig tudott működni közvetítő nélkül is, de az emberek ma már nehezebben tudnak önmaguktól kapcsolódni egy meséhez vagy egy műalkotáshoz. A 21., de a már a 20. században is megszűnt a közvetlen kapcsolódás azokhoz a gyógyító energiákhoz, amiket régen az ember egyedül is ki tudott alakítani, ha volt ideje, türelme és nyitottsága összekapcsolódni egy verssel, egy regénnyel, egy zeneművel. Ha tudott táncolni táncolt, ha tudott énekelni, énekelt, ezek a régi archaikus közösségekben mind gyógyító technikák voltak. Az emberiség tragédiája, hogy ma szükség van egy a közvetítőre, akit terapeutának hívunk. 

Mégis mi változott? 

Az ember elfelejtette a módot, ahogyan a belső útjaihoz tud kapcsolódni. Már csak a külső világnak él, csak a külső világ felé tud kapcsolódni, ha tud egyáltalán. A külső világnak való megfelelés sokkal fontosabbá vált, mint azok a belső utak, amelyekhez idő, elmélyültség és csönd kell. Túl nagy lett a zaj, túl nagy a kísértés, túl sok a lehetőség, ezek pedig mind gátolják az embert abban, hogy elcsendesüljön és önmaga felé forduljon. 

A karantén ideje alatt találkoztál olyan történettel, ami a segítségedre volt azokban az élethelyzeteknek a megoldásában, amiket a járványhelyzet hozott? 

Igen, én mindjárt az elején nagyon sok támogatást kerestem irodalmi művekben. Hermann Hesse könyveit vettem elő, a Sziddhártát és Az üveggyöngyjátékot. Ezzel a kettővel hetekig voltam együtt, mert nagyon sok nyugalmat és gondolkodni valót adtak arra nézve, hogyan találom meg újra a belső középpontomat, amiből nekem is sikerült kizuhannom – a karantén első napján eltörtem a kulcscsontom, kórházban voltam, műtétem volt –, ebben a nehéz helyzetben elsősorban ezekkel a könyvekkel próbáltam kilábalni a bajból.