Nem érted a gyereked viselkedését? Ismerd meg a fejlődése 3 korszakát!

A kisgyerekeknél nem könnyű kitalálni, hogy mit miért csinálnak, és éppen mit akarnak. Hol a közelségünkre vágynak, hol arra, hogy mindent önállóan inzézhessenek. Változékony viselkedésükre azonban van magyarázat. Megismerve a gyerekek személyiségfejlődésének folyamatát megérthetjük a miérteket és azt, hogyan segíthetünk.

A bölcsődés korú gyerekek viselkedését gyakran nem tudjuk hova tenni. Mi csak annyit látunk, hogy magatartásuk irreális, megoldási stratégiánk pedig jobb híján az, hogy ezt megpróbáljuk velük megértetni. Gyereknek lenni nem könnyű. Erős érzelmekkel kell megküzdeniük, amelyek olykor ijesztőek, hiszen számukra ismeretlenek, irányíthatatlanok és a társadalom által elutasítottak. Tovább nehezíti a helyzetüket, hogy ezeket az aggodalmaikat kevéssé képesek számunkra érthetően kommunikálni, és sokszor sajnos mi, felnőttek sem tudjuk, mire kéne gondolnunk.

Segíthet minket a gyerekünk viselkedésének megértésében és helyes kezelésében, ha megismerjük az első három év során fókuszba kerülő három szükségletet (Erik Erikson után szabadon). A gyerekek ugyanis mindent okkal tesznek: azért, hogy az egészséges fejlődésükhöz nélkülözhetetlen szükségletet kielégítsenek. Erik Erikson elmélete segít megérteni, hogyan tér el a különböző korosztályok gondolkodásmódja és viselkedése ennek tükrében. A fejlődési állomások mindig egymásra épülnek. Ha az aktuális szükséglet nincs megfelelően kielégítve, úgy az kihatással lesz a következő állomásra. Itt az ideje, hogy megismerjük az első három év kardinális pontjait, hogy általuk megértsük és megfelelően támogassuk gyermekeinket az önálló felnőtté válás útján!

#1 Bizalom vagy bizalmatlanság (0–2 év)

Az élet első két éve során a bizalom kiépítése, a biztonságos kötődés megvalósítása van főszerepben. Ebben az időszakban a gyerekek érezni akarják szüleik biztos jelenlétét. Érezni, hogy bármi is történjék, mi fizikailag és érzelmileg is elérhetők vagyunk számukra! Az első két év során a gyerekek igyekeznek minél több információt szerezni önmaguk és környezetük működéséről. A mi ottlétünk a biztosítéka annak, hogy veszik a bátorságot az őket körülvevő világ felfedezésére. Ha a gyerek nem érzi a feltétel nélküli bizalmat a szülőtől, úgy a környezetével mindig bizalmatlan lesz. Persze gondolhatjuk, hogy az jó, hiszen sok veszély vár rá odakint. A gyerek azonban nemcsak azt hiszi el ezáltal, hogy a környezet veszélyes, hanem azt is, hogy ő nem érdemelheti ki a bizalmat másoktól.

Az első két év kérdése: Bízhatok benned? Itt leszel-e mögöttem, amíg én felfedezek?

Nem véletlen, hogy ez alatt az időszak alatt jelenik meg az ún. szeparációs szorongás is, amikor a gyereket rendkívül megviseli a szülő távolléte. Nem kell, hogy messze menjen, csak hogy a látóterén kívül, és a gyerek kétségbeesik. A mi utódaink évekig nem képesek önmagukat ellátni, ezért a távollétünk az életveszélyt jelenti számukra. Természetesen, hogy ez kinél mennyire erősen jelenik meg, az változó, és összefüggésben áll a szülő érzelmeivel is. A szülő bizalmatlansága környezetével vagy önmagával szemben kihatással van a gyerek lelkivilágára is. Ezért is olyan nehéz elsőre otthagynunk a gyerekünket a bölcsődében. Kétségbeesésük elbizonytalanít minket, a mi bizonytalanságunk pedig tovább fokozza az ő félelmeiket, hiszen életük legbiztosabb pontja sem nyugodt és magabiztos. Pár perc, és már benne is vagyunk az ördögi körben.

Ugye vigyázol rám?
Ugye vigyázol rám?Fotó: Catherine Delahaye / Getty Images Hungary

Az első két évnek az együttlétekről kellene szólnia. Hol csak ketten-hárman, hol kicsit többen, hol pedig sokan, de együtt. Nem kell ráakaszkodnunk a gyerekeinkre, csak éppen annyira ott lenni, amennyire szükségük van a biztonságérzetükhöz. Fedezzétek fel a világot együtt! Ilyenkor még erre vágynak a gyerekek. Mindent ki akarnak próbálni, meg akarják ismerni az összes érzést, illatot, hangot és látnivalót védelmező falak között. Éreztesd vele, hogy mindig számíthat rád! Hidd el, eljön majd az idő, amikor már majd ő kéri: „Lépj hátrébb, adj nekem teret!”.

#2 Autonómia vagy kétely (2–3 év)

Ha kiépült és megerősödött a bizalom, akkor a gyerek készen áll az önállóságra. Egyre több kockázatot mer vállalni, bízva önmagában és a baj esetén segítő felnőttekben. Ebben az időszakban azt érezzük, hogy lehetetlenség levenni a szemünket a gyerekről, mert egyből bajt csinál. Vagy attól félünk, hogy nem tudják felmérni kellően a veszélyhelyzeteket, vagy egyszerűen attól, hogy többet ártanak, mint segítenek egy-egy önálló mozdulattal. Gyakori példa, hogy a gyerek rájön arra, hogy ha feláll a kisszékére, akkor mindent képes elérni. Innentől kezdve segédeszközét magával hurcolja és mindenhová felmászik, ahová szerintünk nem kéne. Félünk, hogy a gyerek valahonnan leesik, vagy valamit összetör, vagy akár a kettőt egyszerre, és inkább közbelépünk és megálljt parancsolunk. Próbálkozunk… Az is előfordulhat, hogy a gyerek önállósodását próbálgatva, bizonygatva nem hajlandó elfogadni az ételt tőlünk. Csak akkor eszik, ha ő szedhet. Ennek eleget tenni viszont azt jelenti, hogy az ebédkészítésbe fektetett energiánk, időnk és pénzünk másképpen fog megtérülni, mint mi azt elvárnánk. Valószínűsíthető, hogy a gyerek elégedettségéért cserébe még egy órás takarítással számolhatunk a mosogatás és elpakolás mellett. De hát valamit valamiért.

Ennek a korszaknak a kérdése: Képes vagyok rá? Hiszel bennem?

Mi ritkán érezzük ezeket a kérdéseket a háttérben, helyette azt látjuk, hogy a gyerek egyáltalán nem fogad szót, csak feszegeti a határokat, mindezt teljes energiabedobással a mi végkimerülésünkig. Hát igen, így aztán nehéz elhinni, hogy a gondok csökkenni fognak, ha ebben még támogatjuk is őket. Pedig…

A gyerekeknek ebben a korszakban szükségük van az önállóságuk gyakorlására. Élvezik, hogy már ráismertek arra: van uralmuk önmaguk felett, sőt a környezetük felett is. A későbbiekben kialakuló erős önbecsülésükhöz, talpraesettségükhöz fontos megkapniuk ebben a mi támogatásunkat is. Az a gyerek, akit állandóan megakadályoznak az önállóságban, akár tiltással, intéssel vagy kiszolgálással, azt a következtetést vonhatja le, hogy ő nem képes rá önállóan. Ezzel vagy keményen szembemegy, és a meggyőzésünkért még kevésbé fog szót fogadni, vagy elhiszi nekünk, hogy nem elég jó ahhoz, hogy maga helyesen tudjon teljesíteni egy feladatot. Megtanulja, hogy csak a tökéletesen véghez vitt cselekedetek kapnak megfelelő értékelést, ennek következtében kételkedni fog önmagában. Azokra is ez várhat, akik nem tudták kiépíteni a kellő bizalmat, hiszen úgy érzik, már ott is kudarcot vallottak.

Hidd el, meg tudom csinálni
Hidd el, meg tudom csinálniFotó: Catherine Delahaye / Getty Images Hungary

Állandóan lehetőséget biztosítani a gyerekek önállóságára persze képtelenség, vannak helyzetek, ahol nekünk kell irányítani, nekik pedig szót fogadni. Lehet viszont találni megfelelő alkalmat (időt, teret) arra, hogy a gyerek rendszeresen kiélhesse ezt a vágyát. Hogy bizonyíthasson nekünk és saját magának, elengedhetetlen. Így tanul meg hinni önmagában, és abban, hogy a hibák tanítanak, erősítenek minket, nem pedig gyengítenek. Ez az út a sikeres felnőtté váláshoz.

#3 Kezdeményezés vagy bűntudat (3–5 év)

Az önmagukba vetett hit megerősödésével elindulnak a bátrak útján, és megtanulnak ők kezdeményezni. Kimondják az ötleteiket, véleményeiket, megpróbálnak irányítani, barátkozni, és nem veszítik el a lendületüket egy-egy hiba miatt. Ezzel szemben azok a gyerekek, akik kételkednek önmagukban, meg sem próbálnak kezdeményezni. Félelmeik miatt bűntudatot éreznek, és egyre inkább visszahúzódnak, magukba zárkóznak és mások véleményére, irányítására támaszkodnak majd.

A belső kérdés: Készen állok rá? Tényleg nincs vesztenivalóm?

Támogatni gyerekeinket az önállósodásban, a kezdeményezésben fontos, de okosan kell csinálni. Könnyedén áteshetünk az erőltetés, a kényszer, az irányítás oldalára, ami vissza fog ütni. Az nem segítség a gyereknek, ha unszoljuk a bátorságra. Ennek eredményeképpen egyre jobban vissza fog húzódni az ilyen lehetőségeknél, magába fordul, és bűntudatot fog érezni a gyávaságáért, mi ugyanis – akaratunkon kívül – azt sugalljuk neki. A gyerekeknek sosem a mi nyaggatásunkra, erősködéseinkre van szükségük a fejlődéshez. A folyamat belső, önindította és ösztönös. Ha egy gyereket motiválni kell (különösképpen az első három évben), az már egy vészcsengő. A gyereknek biztonságos háttérre van szüksége, és az általunk biztosított térre. Időre és térre, hogy önismeretében elérkezzen a pillanathoz, amikor vállalni tudja a kockázatot. Mert ez kockázatvállalásról szól. Minden eljön a maga idejében. Ne sürgesd! Bízz benne, és csak biztosítsd a megfelelő hátteret a fejlődéséhez!

Fontos még tudnunk, hogy a kisebb visszaesések a korszakok között teljesen normálisak. Úgy tekintsünk ezekre, mintha valami kizökkentette volna a gyerekünk magabiztosságát, ezért szeretné ellenőrizni, hogy az előző szükséglet valóban biztosítva van-e. Egy apró visszalépés, hogy megnézze, minden stimmel-e és folytathatja-e az útját előre.

Erik Erikson továbbviszi elméletét a következő évekre is, erről itt olvashatsz. Feltérképezi a kulcsfontosságú szempontokat gyermekeink személyiségfejlődésében, megérthetjük, hogyan éreznek, hogyan gondolkoznak, és hogy miért viselkednek úgy, ahogy. Mi pedig megértésünkkel, elfogadásunkkal, kellő együttérzéssel tudjuk őket támogatni az egészséges fejlődés útján.

Mustra