Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Tíz éves kor fölött minden gyereknek van telefonja, amit az iskolába is magával visz. Az iskolák azonban nem tudnak ezzel mit kezdeni, inkább problémának látják, mint lehetőségnek. Holott a telefonozó gyerek: realitás. Nyakunkon a digitális átállás az oktatásban, pár év múlva tankönyvek és munkafüzetek helyett egy tablet lesz a gyerekek táskájában, ám ennek még alig látszanak az előjelei. Pedig nagyon időszerű lenne.
„Mondjunk egy viccet, Anna néni?” – fordultak a hatodikos gyerekek az ötödikes lányom osztályfőnökéhez kaján képpel. „Két ötödikes beszélget.” Majd kitört belőlük a visszafojthatatlan röhögés.
Ha így első hallásra nem esne le a poén, ez ugyanazért olyan fergetegesen vicces, mint amiért mondjuk, az indiaiak felnevetnek, amikor egy filmben azt látják, hogy egy lány visszabeszél az apjának: teljesen abszurd, a valóságban sosem fordulhat elő.
Ez volt az a pont, amikor a lányom osztályfőnöke úgy érezte, hogy tennie kell valamit. A szóban forgó ötödikes osztály ugyanis frissen verbuválódott, és ahelyett, hogy a gyerekek egymással ismerkednének, beszélgetnének, a szünetben is szinte néma csendben ülnek tovább a teremben, és a telefonjukat nyomkodják.
A probléma szinte minden iskolában felmerül, és minden intézmény a maga módján próbál reagálni rá. Van, ahol reggel egyszerűen beszedik a telefonokat, és van, ahová már bevinni sem szabad. Van, ahol csak akkor jár büntetés, ha órán előveszik, vagy megpittyen, egyébként szünetben mindenki telefonozhat kedvére. És persze olyan tanárok is vannak, akik meglátták a mobileszközökben rejlő potenciált, és ki is használják azt.
Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy magabiztosan előrevetíthessük: az utóbbi lesz a jövő útja. Ebben az évben már elindul a Digitális Oktatási Stratégia, jövőre pedig, az új Nemzeti Alaptanterv bevezetésével együtt, elvileg lendületet kap a digitális átállás az oktatásban. Felismerték ugyanis, hogy digitális írástudásnak, és a cybertérben való magabiztos tájékozódásnak már nincs alternatívája, e nélkül menthetetlenül le fog maradni az ország.
Ha valósággá válik, amit ígérnek, lesznek digitális tananyagok, mellé megfelelő tanár-továbbképzés, számítógép, gyors internet és projektor az osztálytermekben, sőt, még szemléletváltás is, hogy hogyan kell tanítani ezeket a digitális kölyköket. Mindezt pedig nem választható módon, hogy aki akarja, csinálja, aki nem, az nem, hanem mindenkire vonatkozni fog. Így fognak tanítani Magyarországon.
Legalább is, a tervek szerint, egy-két éven belül. Az a mintegy 40-50 milliárd értéket képviselő technológia pedig, ami most kényszerűen a gyerekek táskájának az alján lapul, előkerül, sőt, azok köré épül majd az óra.
Addig pedig csak a probléma van
De ugorjunk vissza a mába. Mi, szülők, ott álltunk a szülői értekezleten, egyik kezünkben a telefonunk, amibe jegyzeteltünk, és rögzítettük az események dátumát, a másik kezünk pedig feltartva, amivel éppen megszavaztuk, hogy a gyerekek viszont ne vehessék elő az iskolában a telefonjukat. Persze csakis az ő érdekükben, nyilván.
Ebben a percben összeroskadt az a vár, amit a gyerekneveléssel kapcsolatban építettem magamban, és aminek az alapja a hitelesség, a jó példa, téglái pedig a széles körű tájékozottság, és a minél több helyről összeszedett jó gyakorlatok voltak.
Na de mi a baj az iskolai telefonozással?
Oké, nem beszélgetnek, hanem a telefonjukat nyomkodják, ami tényleg nem jó, de ennél szerintem sokkal ijesztőbb problémák is vannak. Akivel még beszélget a kamaszodó gyereke, az egészen döbbenetes sztorikat ismerhet meg arról, hogyan bántják és alázzák meg egymást nyilvánosan, online a tinik. Régen, ha valakire megharagudtak, azt elintézték szóban, ami, huss, elillant.
Most viszont létre hoznak egy „utálom kingát” Insta profilt, ahová ostoba troll módjára bárki odafröcsögheti, hogy mi baja van éppen Kingával. Kinga pedig, mivel létező kislány, sőt, talán nemrég még a zaklatók barátnője volt, szenved. Igaz, ezt otthon is meg lehet csinálni, nem muszáj az iskolában, ha viszont az iskolában is pörgethetik a témát, sokkal nagyobb kárt tudnak okozni Kingának, és közvetve saját maguknak is.
A gyerekek figyelme is könnyen széthullik az állandó telefonozástól. Mivel lehetőségük van rá, a gyerekek kitöltik a mikroidőket, ami azt jelenti, hogy ha egy kicsit is csökken az érdeklődésük az iránt, ami a valóságban történik (mondjuk, unja, amiről a tanár hablatyol éppen), abban a pillanatban, pavlovilag előkapják a telefonjukat, és valami új inger után néznek.
A telefonjuktól rögtön meg is kapják ezt az ingert, hiszen ezeket a játékokat, alkalmazásokat úgy építették fel profi pénzcsinálók, hogy minél több embert, minél tovább lekössenek vele. Ezzel az információ- és inger halmazzal kellene versenyeznie az iskolának, ami így lassúnak, unalmasnak és elavultnak tűnik.
Csakhogy nem tud versenyezni, jelenleg még nagyon nem. Persze, ha jó fej akar lenni, a tanár megígéri, hogy alkalomadtán előveszik majd órán a telefont, játszanak releváns játékokkal, vagy használhatják az angolszótárt, ugyanakkor ez nagyon kevés a lehetőségekhez képest. A telefonokban rejlő potenciált azonban a legtöbb tanár egyelőre nagyon nem használja ki a tanításban.
Ennek több oka is van, egyrészt nincsenek is kiképezve az órai eszközhasználatra a tanárok, és, tegyük hozzá, pillanatnyilag nem is igazán elvárás ez a szülők részéről. És persze idő sincs ilyesmivel bíbelődni, mert a tananyaggal haladni kell.
Ahhoz, hogy az okoseszközöket jól tudják használni, egészen más hozzáállásra és megközelítésre lenne szükség. A mostani gyakorlat a tananyagból indul ki, amit a tanár elmond, „lead” az órán, a gyerek pedig megtanulja a kész ismeretet.
Ennek sok szempontból pont az ellenkezőjét kellene tenni: megoldandó problémákat felvetni, hogy értelme legyen elővenni a tableteket, és ne csak jegyzetelésre használják, hanem mondjuk információkat kelljen rajtuk keresniük. Ezzel pedig a gyerekek kreatív problémamegoldása is fejlődne, amivel nem igazán állunk jól.
Összefoglalva, a helyzet úgy néz ki, hogy elvileg pár éven belül jön a digitális átállás az iskolákban, amikor nemhogy eltetetik a gyerekek eszközeit, hanem egyenesen szükség lesz rájuk, az iskolatáskában pedig, könyvek és füzetek helyett egy tablet lesz mindössze.
Addig pedig, amíg meg nem tanulják a tanárok is, hogy mit kezdhetnének ezekkel az okoseszközökkel órán, még belehúznak egy utolsót, és eltetetik, vagy beszedik őket. Miközben mindenki pontosan tudja, hogy ez rossz. Csakhogy a jelenlegi helyzetben, amíg nem tudják jóra használni, talán tényleg a legkisebb rossz.
Addig is, Bognár Amália szerint, (akinek az óráin sikerrel használják a gyerekek a telefonokat), mégiscsak érdemes bevinni az órákra a mobilokat, és megpróbálni bevonni az órákba, hiszen a 21. században vagyunk. Szerinte napi szinten kell foglalkozni vele, hogy a gyerekek megtanulják jól, biztonságosan és felelősséggel használni az eszközeiket. Csak hát, ez egy lassú folyamat, nehezen épül be az életbe, ugyanúgy, ahogy például a szelektív hulladékgyűjtés.
