Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ha nemrég szülted az első kisbabádat, és azt gondolnád, hogy annál durvább sosem lesz, mint amikor a szüléstől megkínzott testtel, érthetetlenül leharcolt lélekkel, totál kialvatlanul, még mindig bedagadt lábakkal álltál a nappaliban, és a babád a karodban, ki tudja miért ordított már második órája egyhuzamban, (biztos utál, azért!) nos, akkor alighanem megfordult legalább két dolog a fejedben. Az elsőt le sem merjük írni, a második meg az volt, hogy ennél biztosan csak jobb lesz később. Valójában éppen ellenkezőleg.
A gyereknevelés alapvetően öröm, persze, de sajnos mindent egybevetve az első évnél lesz még rosszabb is. Méghozzá a második évben. A Romper összeszedett hét indokot, hogy miért. Köszönjük az inspirációt, a továbbiakban saját tapasztalatból is el tudjuk mesélni, hogy mire számíthatsz, annyira mély nyomot hagyott bennünk az a második év.
Oké, lesznek jó dolgok is, végtelen büszkeség, meg cukiságok, de mindent egybevetve akkor jársz jobban, ha felkészülsz a permanens szívatásra, amit egy olyan oktalan kis jószág követ el rajtad, akivel egyébként kölcsönösen imádjátok egymást. Nincs mit tenni, befogod az orrod, mindenbe beletörődve alámerülsz, és várod, hogy mikor bukkanhatsz fel újra. Egyszer biztosan. Igen. Minden bizonnyal.
1. Megtanulnak járni
Te, a megkínzott derekad, és a hosszúkatinkásra nőtt bicepszed már alig vártátok, hogy a gyerek végre önállóan járni tudjon, és letehesd őt? Ez a pillanat minden bizonnyal el is jön a második életévben, amit pont erről neveztek el tipegő kornak, ugyebár. Sok jót azonban nem hoz számodra ez a fejlemény (sem). Az önállóan járó gyerek ugyanis nem úgy önállóan járó, hogy akkor, és oda megy, ahova te akarod, hanem ahova ő. Így például, ha végtelen naiv módon, elindultál bevásárolni babakocsi nélkül, a kezeidben pedig 5-5 kilós cekkerek lógnak kétoldalt, biztos lehetsz benne, hogy a gyerek nem fog „jönni” (muhaha), hanem ellenkezőleg: el fog szaladni a másik irányba, te meg szaladhatsz utána.
Ebben a korban ugyanis a gyerekek már ügyesek és bátrak, viszont sajnos még nem igazán tudják, hogy amit csinálnak, az biztonságos-e, vagy sem. De kitartóan próbálkoznak, ami az élet rendje egyébként. Te meg hiába mondod neki, hogy a négysávos út mellett elszaladni se nem vicces, se nem biztonságos, jöjjön inkább vissza, csak egy „na erre mit lépsz” vigyor lesz a jutalmad, és szalad tovább, ha akar. Persze, lehet, hogy megáll, ha úgy gondolja, de ebben soha nem lehetsz biztos.
Ugyanebben a korban fogod leszerelni az ablakkilincseket is, mivel a drágalátos ügyesen megtanult felmászni az ablakpárkányra, és már azt is kipuhatolta, hogy hogyan kell szellőztetni. Te meg csak annak tudsz örülni, hogy éppen befelé esett, és nem ki. Nagyon durva, állandóan rettegni kell a testi épségéért, vagy árgus szemekkel figyelni. A fekve játszó baba melletti békés facebookozások ezzel véget is értek számodra.
2. Megtanulják a szót: NEM
A beszédfejlődés jellemzően úgy néz ki, hogy a gyerek megtanulja kimondani először a szülei megszólítását, majd rögtön ezután következik a NEM. Bármire alkalmazzák: „Mucikám, kérsz almát? Nem.” Majd jön, és beleharap egy cápásat, te meg örülsz, hogy sikerült időben elrántani a kezed. „Gyere, menjünk el a boltba, vegyünk pelenkát! Nem!” Te meg megsemmisülten állsz, és azon gondolkozol, hogy most mibe csomagold legközelebb a fenekét, míg le nem esik, hogy tulajdonképpen semmi szükséged az engedélyére, hónod alá csapod, és jön, muhaha, mivel te vagy a nagyobb. Kicsit kapálózni fog ugyan, de majd megnyugszik, amint meglát az úton egy cicát, vagy valamit.
Botrány és ellenkezés nélkül semmi nem megy ebben a korban, de ne szívd mellre, és főleg, ne állj le vele vitatkozni, csak törődj bele, hogy ez is az élet rendje!
3. Enni is fognak
Ha alig vártad már, hogy vége legyen a szoptatásnak, és visszakaphasd a tested, hogy nyugodtan megihass egy pohár bort, vagy elszívhass egy cigit, hát, kis jutalom ez azért, amit etetéskor ki kell majd állnod. Vagyis úgy nagyjából mindig, mert egy tipegő nagyjából mindig eszik, ha talál.
Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy kulturáltan megfogja, behelyezi az ételt a szájába, technikásan megrágja, majd lenyelni, dehogy!
Amikor a gyerekeim ekkorák voltak, szent meggyőződésem volt, hogy a barack és a dinnye azért érik nyáron, mert a természet mindig kompenzál. Csak beteszem a kánikulában gondosan pucérra vetkőztetett gyereket az etetőszékbe, a kezébe nyomom a gyümölcsöt, majd a végén a székkel együtt beteszem őt a zuhany alá, és voilá, mindenki tiszta és ragacsmentes lesz egy pillanat alatt. Télen ez azért sokkal macerásabb lenne.
Mivel viszont sajnos télen is kell etetni, készülj fel bármire, és egyúttal mindenre. Ki fogja nézni a szádból a pizzádat, és amikor megkapja, a felét a padlóról, a másik felét a hajáról fogod összeszedni. Te, ki más? Simán lehet, hogy megeszi a medvehagyma pesztós palacsintát, viszont egy falatot sem hajlandó elfogyasztani az almás pitéből, ugyanakkor apró morzsákban fogod megtalálni az etetőszék 2 méteres körzetében. A következő étkezésnél pedig pont ellenkezőleg: teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor mit hajlandók megenni. És innentől kezdve mindig, de mindig lesz megrágcsált ropi a kanapé párnái mögött, és félig csócsált rántott hús a ridikülödben. Ja, bocs, a ridikült már rég lecserélted egy praktikusabb hátizsákra. Hát akkor abban. Meg a cipődben is.
4. Hiszti
Ebben a korban már elég érettek a gyerekek ahhoz, hogy mindig pontosan tudják, hogy mit akarnak. Mármint az adott pillanatban, mert a következőben már lehet, hogy pont az ellenkezőjét, de az sem jó. Van úgy, hogy semmi sem jó. És ezt gátlástalanul a világ tudomására is hozzák.
Ne kárhoztassuk őket érte, fogadjunk, neked is vannak pillanataid, amikor legszívesebben te is a földön fetrengve, vörös fejjel üvöltenél, csak te nem teszed meg, mert belőled már kiszocializálták. Ne is szégyelld magad a gyereked viselkedése miatt, inkább irigykedj, hogy ő még hisztizhet!
5. Teljességgel irracionális lények
Tök mindegy, mit magyarázol neki. A létező világ, mint például idő, tér, természeti törvények, és a tények, amik köztudottan makacs dolgok, teljességgel kívül esnek az érdeklődési körükön. Az van, amit ők akarnak. Ha meg nem, akkor kész a botrány, de azt hiszem, ezt már említettem.
6. Az emberek soha többé nem segítenek
Sőt, azt hiszik, ahogy egy éves lett a gyerek, letetted ezt az anyaság dolgot. Hát, nem fogod, még évekig nem. Pedig, ha valamikor, ebben a korban aztán tényleg rászorulnál némi együttműködésre, legalább más felnőttek részéről, ha már a gyerekedtől semmi ilyesmire nem számíthatsz. Különösen, ha már úton van a következő baba. Vannak még emlékeim, amikor a 82-es trolira próbáltam felrakni a másfél éves gyereket a babakocsiban, közben már elég egyértelmű méretű volt a hasam. Na, hányan jöttek oda segíteni? Pontosan. Senki.
7. Többé nem kisbabák már
Valamikor a második életév közepén eljön a perc, amikor a gyereked, aki nélkül addig a vécére se mehettél ki, egyszer csak magára eszmél, és elköltözik egyáltalán nem foglalkozik veled többé. Na jó, ez úgy másfél egybefüggő percig fog tartani, utána vissza fog jönni, és újra rádtapad, kivéve, ha hívod, mert akkor persze nem.
Innentől kezdve egyre több ilyen perc lesz, amikor szívedből szakasztott gyermeked úgy elküld téged, mint a huzat, és különben is, kiveszik a rajongás a tekintetéből, amivel kisbaba korában minden szoptatáskor/etetéskor megajándékozott.
De ne szomorkodj, ebből lesznek majd az egyhetes nyaralások, gyerek nélkül, kettesben a férjeddel, szóval csak a kezdet nehéz a végeredményt már nem fogod bánni annyira.
