Az egyik barátnőnk nemrég feldobta, hogy mi lenne, ha elmennénk egy fotóstúdióba mi, csajok, és készíttetnénk magunkról egy menő sorozatot. Itt a karácsony, egy szépen berendezett stúdióban, egy ügyes fotóssal, és – az ünnepre való tekintettel – elegánsan felöltözve remek alkalom lenne, hogy egy fotó erejéig istennők legyünk. Ez így egy elég vonzó opció volt, lássuk be.
Előzetesen persze megvizsgáltam a karácsonyra berendezett műtermet, és elborzadtam. Mindenfelé dekor rénszarvas, mű karácsonyfa, kamu kandalló és álvintage csillárok voltak. Jó, gondoltam, hogy egy berendezett műterem nem lesz olyan életszagú, mint a Kovácsék nappalija, de azért erre nem számítottam, ezt eléggé túltolták. Úristen, milyen mű lesz ez az egész! Kicsit húztam a számat, de mivel a barátnőim nagyon lelkesek voltak, végül ráálltam a dologra. Nem én leszek ugyanis az, aki elrontja a többiek örömét.
Egy egész hétig készülődtünk, fodrász, manikűr, pedikűr, egyeztettük az outfitet, még profi sminkesünk is volt, a fotózáskor meg pózoltunk lelkesen az előre megbeszélt beállítások szerint. A képek elkészültek, és láss csodát, tényleg istennők vagyunk rajtuk. A lestrapált anyukák helyett, akik egyébként hétköznap vagyunk, kilenc gyönyörű, koktélruhás-tűsarkús nő mosolyog felszabadultan a fotókon.
Hogy mű lett-e? Hát, magunktól biztos, hogy mi kilencen nem díszítenénk egy közös, (és már feldíszített) karácsonyfát, hullámkarton rénszarvasok gyűrűjében, egy szép, téli délelőtt. Vagyis ebben az értelemben igen, mű. A szépségünk, az kis rásegítéssel természetes. Legalább annyira, mint a reklámok, amelyekben mindig szőrtelen lábat borotválnak, a menstruációs folyadék pedig kék.
De ha előre tudtuk, hogy mű lesz, akkor miért mentünk el? És miért mennek el terhes kismamák baldachinos ágyban, kölcsön tüllszoknyában, a pocakon csipke felsőben fényképezkedni, amikor otthon nyilván egyáltalán nincs baldachinos ágyuk, sőt, alighanem tüllszoknyájuk sem? Mit fognak mondani a gyereküknek, amikor meglátja a képet, és megkérdezi: „Hű, anya, te ilyen tündér ruhát hordtál, amikor engem vártál? Akkor most miért vagy mindig mackóalsóban?”.
És mit fognak tíz év múlva mondani a gyereküknek, amikor meglátja magát azokon a fotókon, amiken hathetes korában, meztelenül alszik valami pihe-puha műszőrmében, esetleg egy fa dézsában, fején valami manósipkával, vagy virágos homlokpánttal? Egyáltalán miért hozzák magukat és a családjukat ilyen természetellenes helyzetekbe?
Szerencsére az egyik barátnőm épp kismama, és éppen készíttetett magáról ilyen képeket, úgyhogy volt kinek feltenni ezt a nem annyira tapintatos kérdést, hogy nem zavarja-e, hogy ő a valóságban nem olyan, amilyen a képeken. Emese szerint ez az egész az emlékmegőrzésről szól, és arról, hogy meg legyen örökítve ez az állapot. Az elkészült, romantikus-baldachinos fotók egyébként nagyon tetszenek neki, és fel is használja őket, ajándékot, emléktárgyakat készít belőlük a családtagoknak, és persze a falra is kikerülnek.
Hogy a valóságban éjszakánként nem baldachinos ágyban alszik, és nem hord csipke-tüll ruhát? Ez egészen nyilvánvaló. Mégis, annyira jó érzés, hogy egy pillanatig éppen olyan gyönyörű volt, mint amilyen mindig szeretne lenni. Ha jó a fotós, akkor erről a pillanatról egy olyan kép készül, ami inkább lehengerlő, mint megbotránkoztató – tette hozzá Emese, akitől egyébként rendkívül távol állnak a „terhes dög” típusú, meztelen hasat villantó fotók.
Ilyenkor az ember kiéli a belső vágyait, hogy olyan legyen, amilyen lenni szeretne, amilyennek legbelül érzi magát. Egy kismamánál, pedig több szempontból is "hasznos". Hiszen, mint tudjuk a várandósság nem mindig fenékig tejfel, és olyan jó érzés kicsit másnak lenni, kicsit hercegnősködni, miközben sokszor a 9 hónap alatt, különösen a vége felé, nem igazán annak érzed magad – magyarázta Emese.
Ezt erősítette meg egy fotós ismerősöm is, aki a családi képeinket készíti (jó, lebuktam, szoktunk műtermi fotókat készíttetni, de mindig a természetes megoldásokra törekszünk.) Fotózáskor legtöbben egy álmot szeretnének valóra váltani, és a jó fotós ebben tud segíteni a megrendelőinek. Természetesen mindig vannak különböző trendek, és a trendeknek jellegzetes kellékei és díszletei, de hát nem volt ez másképp régen sem.
Akár száz évvel ezelőtt is igény, és lehetőség volt már a fotóstúdiókban mindenféle festett háttér előtt fényképezkedni, akkor is ripsz-ropsz készülhetett családi fotó tengerpartot ábrázoló háttérrel – a festői Kiskundorozsmán. Pedig ez még a Facebook és az Instagram előtt volt, vagyis még csak meg sem oszthatták több száz emberrel az illúziót. Mégis kellett.
Tamara barátnőmék is lelkes műtermi fotózkodók, minden évben készül a családról egy karácsonyi sorozat, és igen, ők is a pihe-puha, alvóbaba fotókkal kezdték. Tamara szerint ennek az egésznek az az értelme, hogy évről évre megörökítik, hogy hogyan gyarapodik, fejlődik a család, és nemcsak béna otthoni, hanem szép, profi minőségű képeik is vannak. A berendezett háttér a papír rénszarvasokkal és a karácsonyfával tulajdonképpen csak a hangulatot biztosítja, különösebb szerepük nincs, viszont egy műteremben egyrészt ő is rajta lehet a fotókon, mivel nem ő fényképez, másrészt biztos, hogy nem fog belógni a háttérbe a ruhaszárító.
Általában törekedni szoktak a természetes megoldásokra, például nem kötnek a gyerek nyakába csokornyakkendőt, viszont egyszer előfordult, hogy a fotós tündérkellékeket, szárnyakat, koronát és varázspálcát adott a kislányuk kezébe. A gyerek boldog volt, Tamara meg azt gondolta, hogy hadd örüljön, legfeljebb nem veszi meg ezt a képet. Végül mégis megvette, annyira kis átszellemült, boldog-cuki arcot vágott rajta a kislánya.
Azt hiszem, ezen a ponton értettem meg, hogy miért szeretnek az emberek a valóságtól nagyon is eltérő, műtermi fotókat készíttetni magukról és a gyerekükről.
És te mit gondolsz a természetesnek semmiképp sem nevezhető családi fotókról? Kiveri a biztosítékot, vagy titkon te is vágysz rá? Kommenteld oda a Facebookon!
