Ha a gyereknek problémája van, a szülőnek is. Hogyan segítsen? Mit tegyen, és mit semmiképp? Erre adunk néhány tanácsot.
A szülőséget végigkísérik az olyan élmények, mikor az ember saját szemével tanúja lesz, vagy elmeséli a gyerek, hogy valakivel összeütközésbe került. Lehet, hogy undokoskodtak vele, ne adj' Isten csúfolódtak rajta, bántották, és a legfájdalmasabb, ha egy jó baráttal veszett össze. Előfordulhatnak ütközések óvónővel, tanítóval, tanárral is. Érthető, ha sok szülő lebénul, és elbizonytalanodik, mivel segít, és mivel ront a helyzeten.
Ne bagatellizáljunk!
A segítő szakmákban típushibaként emlegetik a bagatellizálást. A hétköznapi életben azonban észre sem veszi az ember, mennyire nem segítség, ha az ember úgy reagál a másik nyűgére, bajára, hogy legyint egyet, és elmagyarázza, hogy miért is nem történt semmi tragédia. Ha valaki épp úgy éli meg, hogy egy helyzet számára nehéz, akkor az efféle reakció egyrészt azt jelenti, vele van baj, ha még ez a bagatell ügy is gondot okoz neki, másrészt annak a jelzése, hogy a másik nem szeretne ebben túlzottan elmélyedni, és együttérzésre itt nem-igen számíthat.
Hergelni sem kell a gyereket: ha mi is elkezdjük vérben forgó szemmel szidni a konfliktus másik szereplőjét, az sem igazi segítség, mert akkor a saját indulatainkkal vagyunk elfoglalva, nem azzal, akinek segíteni szeretnénk. Az együttérzést más módon is ki lehet fejezni, nem kell ahhoz úgy azonosulni, mintha mindezt a saját bőrünkön tapasztaltuk volna. Mondhatjuk például: „Sajnálom, hogy ez történt veled”. „Én is haragudnék a helyedben.”
Ne segítsünk kéretlenül!
Az anyatigris, apatigris szeretné rögtön kezébe venni a megoldást, és kimenteni a helyzetből a gyereket, legyen akár három akár tizenöt éves. Előbbinél odatrappolunk a kis Pistihez, hogy meggyőzzük, vegye be a játékba a mi Lacinkat, utóbbinál kéretlen párkapcsolati terápiát tartunk a fiataloknak, hogy ne veszekedjenek, mert olyan szépen összeillenek.
Ha van ötlete a szülőnek, mi lehet a megoldás a konfliktusos helyzetben, tárja a gyerek elé, beszéljék meg, és csak vele egyeztetve tegyen lépéseket! Hiába sajnálatos, hogyha a csemete nem látja be a szülői ötlet működőképességét, ha tapasztalatból tudja, anya vagy apa engedély nélkül is beleártja magát a problémába, akkor megtanulja, hogy a jövőben ne ossza meg vele.
Ne álljunk folyton a másik fél pártjára!
Sokaknak van arról tapasztalata, akár a tanárral szólalkoztak össze, akár egy baráttal, a szülő rögtön abból a feltételezésből indult ki, biztos elrontottak valamit. Azonnal azt kereste, mi ad felmentést és magyarázatot a másik viselkedésére.
Eredetileg lehetett emögött jó szándék, hiszen, ha megértjük, egy helyzetben mi mit rontottunk el, elkerülhetjük a jövőben a problémát. Az is igaz, ha meglátjuk a másik igazságát (is), akkor árnyaltabb képünk alakul ki a vitáról, és okosabban orvosolhatjuk. Csakhogy, először meg kell nyugodnunk. Amikor valaki épp fel van paprikázva, vagy kétségbeesve a vele történtek miatt, amíg elborítják az érzelmek, nem tud objektíven, illetve empatikusan nézni a helyzetre és a másikra. Az egy következő fázis, ha eljut odáig.
Mit igen?
Az első lépés a meghallgatás. Ez gyakran elmarad. A szülő rögtön mondaná az ötleteit, véleményét, tanácsait. Aki ilyen habitus, annak nehéz visszafognia magát, de jó, ha mégis megteszi. Ha valakit türelmesen végighallgatnak, abból érzi a másik támogatását, elfogadását, és a végére minden egy kicsit könnyebbnek tűnik, hiszen nincs egyedül a problémájával. A feszültség is csökken, ahogy kiszellőzteti az érzelmeit. Néha épp fordítva látszik, hogy valaki belehergeli magát az elbeszélésbe, de akkor jön ki az az indulat, ami addig is benne volt.
Gyakran nagyobb segítség a kérdés, mint bármi más, mint például a véleménynyilvánítás. „Hogy érezted magad?” „Szerinted miért így reagált?” „Mit szeretnél, mi az, ami megnyugtatna téged?” „Mit gondolsz, meg fogod vele beszélni?” Ilyen, és ehhez hasonló kérdések segíthetnek a gyereknek, hogy maga is átgondolja a konfliktust több oldalról, túl az érzelmekben való megmerítkezésen.
Ha szeretne valamit tanácsolni a felnőtt, vagy rávilágítani a másik fél szempontjaira, azután tegye, hogy túl vannak a korábbi fázisokon! Befogadóbb lesz ezekre a gyerek, ha tudja, mi mellette állunk, és nem spóroltuk meg az együttérzést. Sok szülő azért ugrana rögtön a harmadik lépésre, mert zavarba ejti a helyzet, hogy egyszerűen csak együtt van a gyerekkel a kellemetlen érzéseiben. Mintha egy szülőnek azonnal mindent meg kellene oldania. Holott a megoldásnál is fontosabb, hogy támaszt nyújtson a gyereknek.
Cziglán Karolina pszichológus
