Az egész úgy kezdődött, hogy állati jól főzök. És, mivel az anyaléttel együtt jár, hogy az ember naponta legalább háromszor, de inkább ötször etet, meg minden ami ezzel jár, hát, ha már úgyis ez a program, beálltam én is enni a családommal együtt.
Akkor éreztem először, hogy nem stimmel valami, amikor elkezdtek kényelmetlenek lenni a ruháim, a melltartóim meg mint egy-egy kupak, úgy álltak a megnövekedett méreteimen. Sebaj, végül is hatvan kilóról indultam, vékony nő vagyok, nem olyan nagy gond az, ha nem jönnek rám a 36-os farmerek. Aztán teltek, múltak az évek, és szépen, észrevétlenül rám kúszott 15 kiló túlsúly, és vékony nőből termetes asszonysággá változtam.
Afféle meggyőződéses hurráoptimistaként persze egy percig sem szomorkodtam emiatt, mert a hízás minden perce öröm volt, például amikor rágondoltam a kilométeres kolbászokra, meg a négyzetméter mandulás-amarettós szilvás pitékre, mindig jó kedvem lett.
Aztán egyszer csak negyven éves lettem, biztosan elért a midlife crisis is, és már egyáltalán nem éreztem olyan viccesnek, hogy nagydarab vagyok, és lusta, itt fáj, ott fáj, és még a ruhatáramat is le kellett cserélni az utolsó darabig. Na jó, a zoknikat nem, de még a harisnyák is lepöndörödtek a derekamról, mert ledobta magáról a muffintop. Eleinte próbáltam ezen is viccelődni: kendőket kell vásárolni, mert azt nem lehet kihízni, de azért poénkodás közben már éreztem, hogy nem olyan őszinte a vigyorom.
És akkor elegem lett
Valójában az történt, hogy megláttam egy koncerten egy szép, fiatal, vékony és sármos férfit, és nem estem vele szerelembe, viszont lefészbúkoztam-gugliztam, és találtam róla egy fotót, ami legalább húsz kilóval korábban készült róla. Azon a képen egyáltalán, egy cseppet sem volt sármos, de még szép sem, hanem ilyen joviális, középkorú embernek nézett ki, akire soha, de soha nem figyeltem volna fel. Ez volt az a pont, amikor rájöttem, mennyit számít, hogy az emberen van-e súlyfelesleg, vagy nincs, vékony-e, vagy dagi.
Természetesen semmi bajom a túlsúlyos emberekkel, nekem is vannak a testtömegük miatt kihívásokkal küzdő barátaim, de én már nem akartam az lenni többé, nagyon-nagyon nem.
Úgyhogy két dolgot csináltam: elhagytam a hozzáadott cukrot és a fehér lisztet (táplálkozásilag ezt tudtam tenni az ügy érdekében), és elkezdtem aktívan sportolni. Az első könnyebb volt, higgyétek el nekem!
A sportolással ugyanis az a baj, hogy állati nehéz úgy rendszeresen eljárni mozogni, hogy otthon két gyerek néz rám szemrehányóan: mi az, hogy hazajöttek az iskolából, és nem áll rendelkezésre szünet nélkül az anyjuk?! Tudom, ez az én hibám, hogy így alakultak nálunk a dolgok: amióta gyerekeim vannak, itthonról dolgozom, és magamnak osztom be az időmet – és igen, ők az elsők.
Az elvetélt próbálkozások
Úgyhogy megpróbáltam először itthon tornázni mindenféle videókra, amíg a gyerekek az iskolában voltak. Csak sajnos én nagyon rosszul tűröm a monotonitást, így rekord gyorsasággal untam rá mindegyik videóra, és következett megint a tespedés.
Aztán elmentem futni, mivel az ugye egyszerű, menő futócipőm is van, más meg nemigen kell hozzá. Csakhogy én nem vagyok az a kimondott futó alkat, vagyis konkrétan az a futó vagyok, aki szezononként egyszer, vagy kétszer megy el futni. Első alkalommal elszántan nekizúdulok, félúton meghalok, de végigvonszolom magam, mivel nincs más választásom, ha haza akarok érni. A végén pedig nagyon büszke vagyok magamra, úgyhogy másnap újra kilódít a kapun az eufória.
Ha szerencsém van, pont nem esik az eső, és nem is jön közbe semmi, és érzem is, hogy ez milyen jó. Közben lelki segítségként Lubics Szilviának képzelem magam a három és fél kilométeres távomon, csak sajnos ettől már többször röhögőgörcsöt kaptam futás közben, ezért meg kellett állnom. Aztán hazaérek, megállapítom, hogy ez most sokkal jobban ment, mint tegnap.
Csakhogy én a futástól úgy elfáradok, hogy utána már nem tudok csinálni semmit egész nap, arra meg nincs időm, hogy fél órát fussak, de utána egész nap meg legyek halva. Úgyhogy ezt a futás dolgot végül, nagy megkönnyebbüléssel, eleresztettem.
Kell egy edző
Már korábban is jártam hetente egyszer pilatesre, de hát azt semmiképpen sem nevezném kemény sportnak, inkább olyan lustatornának, amitől jobb lesz ugyan az ember közérzete, de fogyni, azt nem lehet tőle. Az edzőnk, Bea szintén negyvenes anyuka, habár edzőtestben, úgyhogy az én élethelyzetemben kimondottan hiteles minta, és amikor elpanaszoltam neki, hogy fogyni szeretnék, ajánlott is nekem mindenféle óratípusokat. Először kipróbáltam a tabatát és a funkcionális stepet, ami tetszett, viszont onnantól kezdve olyan állandó és ordas izomlázzal éltem, hogy háromszor is meggondoltam, elmenjek-e pisilni, mert ahhoz le kell ülni, és az nagyon fog most fájni.
De legalább fogytam, és még élveztem is. Ez ment hetekig, aztán elkezdett kattogni a térdem, majd fájni, és akkor úgy döntöttem, hogy annyit nem ér az egész, ugrabugrálni nem negyvenkét évesen, és tíz kiló túlsúllyal kell elkezdeni.
Nem baj, mert Beának, az edzőnek erre a kifogásomra is volt egy óratípusa: a spinracing, ami tényleg vállalható volt, sőt, hamarosan élvezni is kezdtem, feltéve, hogy nagyon jó zene szólt, mert azért lássuk be, nem túl izgalmas egy teremben állva tekerni.
Ezért kipróbáltam további edzéstípusokat, kipróbáltam és megszerettem a Body Artot, ami a pilates, a jóga és a tai-chi, meg még egy csomó mozgásforma ötvözete, meg a Deep Work-öt, ami nagyjából ugyanez, csak gyorsban, és amitől például a derekamban és a hátamban lett izomlázam, amit soha nem gondoltam volna, hogy lehetséges.
És akkor egyszer csak az életem részévé vált
Most pedig már, hogy ilyen szépen bedolgoztam magam a fitness világába, tuti biztos, hogy hetente három alkalommal eljárok edzeni, mert megszoktam és megszerettem, és ha kimarad, azon kapom magam, hogy otthon fekvőtámaszozom, csak hogy legyen már valami.
Azt, hogy milyen órára megyek, többnyire az határozza meg, hogy mikor érek rá, de ez így nem pontos. Van ugyanis egy alap órarendem, amibe fixen be vannak építve a kedvenc edzéseim: egy lassú, koncentrálós, ami a helyükre teszi a dolgokat, és két gyors óra, amikor jó magas pulzusszámon dolgozunk, és közben nagyon-nagyon izzadunk, de az szexi. Ha pedig valamelyik edzés kieseik, mert a szülői értekezlet például mégiscsak elsőbbséget élvez, akkor pótolom valami mással. Lényeg, hogy meglegyen a heti három edzés, különben most már hiányérzetem van.
Még az edzés közbeni boldogságot is megtapasztaltam, amit én azelőtt városi legendának tartottam, sőt, gonosz átverésnek, és természetesen egy percig sem hittem benne. Ugyanúgy, ahogy mondjuk a Fanta reklámtól sem gondolom, hogy ha ilyet iszom, egy háztetőn találom magam a naplementében, huszonéves fiatalokkal bulikázva. Én csodálkoztam a legjobban, amikor edzés közben mégis kitört rajtam az eufória, és rájöttem, hogy ez szuper, ezt én csinálom, belőlem jön, és elképesztő teljesítményre vagyok képes. Na jó, lehet, hogy mérhető formában nem, de akkor úgy éreztem, és tök jó volt.
Egyáltalán nem tudatos, de észrevettem azt is, hogy mostanában kimondottan keresem az aktivitást, városon belül például mindenhová biciklivel megyek, nem használok liftet, és a szabadnapokon is mindig valami aktív programot találunk ki: kertészkedünk, bringázunk, túrázunk. Mondjuk ez ősszel könnyű, meglátjuk, télen mi lesz.
Ami pedig a fogyást illeti, köszönöm, jól megy, bár már nem igazán követem már. Újra karcsú nő vagyok, ugyanakkor izmos és erős. Simán feljönnek rám a régi ruháim, és még jobban is állnak, mert jobb a formája annak, ami alatta van. És igen, büszke vagyok a testemre úgy, ahogy van, mert megdolgoztam érte. Nyilván soha nem fogok úgy kinézni, mint egy modell, vagy egy edző, de az nem baj, mert nem is áll szándékomban pályát módosítani.
Viszont elképesztően jó érzés az edzőteremben a tükörbe nézni, még az amarettós-mandulás szilvás pite gondolatával összehasonlítva is sokkal, de sokkal jobb.
A gyerekeim pedig ugyanúgy hozzászoktak, hogy hetente háromszor egy órára lelépek otthonról este felé, ahogy én is. Nem olyan nagy kaland, csak legyen mindig valaki, aki vigyáz rájuk.
