Ukrán háború

De el tudjuk képzelni mi, akik a szomszédos országban élünk, hogy milyen lehet egy hátizsákkal nekiindulni az ismeretlennek, és azt mondani a gyerekednek, hogy nem tudom, hol alszunk holnap, nem tudom, mit eszünk vacsorára? Összefogásról, együttérzésről, emberségről beszélgettünk dr. Spányik Andrással, a MedSpot Alapítvány kuratóriumi elnökével, aki a kezdetektől ott volt az ukrán-magyar határon, hogy mind orvosilag, mind emberileg támogassa a menekülteket. 

Egy Facebook-posztodban azt írtad, „riadalmunkat cselekvésbe fordítottuk”. Ez tűpontosan leírja, hogy az emberek egy része hogy reagál egy ilyen rettenetes vészhelyzetben. Az a kérdés, hogy ez mennyire jellemző az emberekre általában?

Sokfélék vagyunk, ez egyfajta megküzdési mód, ami rám jellemző. Biztos a segítő szakmában sokakra igaz, mások pedig lefagynak, vagy ignorálják a helyzetet, mintha mi sem történt volna, igyekeznek kizárni a szituációt az életükből, és ahogy telik az idő, ez a leggyakoribb. Szerintem ilyenkor a legjobb orvosság a szolidaritás, ez a másiknak is jó, nekünk is jó, és ez a „cselekvésbe fordítás” az egyik formája. Ez az egészségesebb megküzdés. Egy egészséges társadalom szolidaritással reagál egy ilyen helyzetre.

Több mint három éve, hogy elkezdődött a háború. Az elején ez mindenkit sokkolt, és elképesztő mértékű volt az összefogás. 

Igen, én olyannak szerettem Magyarországot, mint amit akkor megtapasztaltam, és olyannak egész életemben nem láttam. Megszűntek a szokásos határok, árkok, amiket a politika jó érzékkel előkészít számunkra: vidék-főváros, jobb- és baloldali, fiatal és idős. Ott, akkor a plébános kente a palacsintákat a menekülteknek, ínhüvelygyulladást kapott szegény, annyit dolgozott. A jegyző asszony főzte a kávékat, a jobboldali politikusok szakmányban kenték a vajas kenyeret. Jó hangulatban dolgoztunk, és egy olyan arcát láttam Magyarországnak, amilyet soha korábban. 

Hol volt az a pont, ahol félrecsúsztak a dolgok, és miért?  

Inkább egy folyamat volt, jól azonosítható mérföldkövekkel. A politika egyértelműen negatívan hatott az összefogásra. A választások előtt sikerült megosztani az országot a háború-béke törésvonalán. Ezután eltűntek a plébánosok, a jegyzők, a politikusok. Még a nagy karitatív szervezetek is visszafogták a tevékenységüket. A másik az emberi természet: nem bírjuk túl sokáig a stresszt, a nyomást, és az emberek egy idő után kifáradtak, és elfordultak a problémától, illetve bezárkóztak, mert ez is egyfajta megküzdési stratégia.

Őket nem lehet valamilyen módon visszaterelni az ügyhöz?

Időnként vannak fellángolások, például a közelmúlt világpolitikai eseményei miatt, amikor megint nyilvánvalóvá vált, hogy ki az áldozat és ki az elkövető, és megint látok némi empátiát felébredni az ukránok felé, mert látszik, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben vannak. Törékeny a béke, törékeny a világrend, és ez kihat az emberekre is. Aztán ott van a karácsony, amikor megint kicsit jobban figyelünk a másikra. Ugyanakkor az éremnek van másik oldala is: nagy cégek például a „jelenlegi geopolitikai helyzetre” hivatkozva vonták meg a támogatásukat. 

Háborús helyzetben miért érzik úgy az emberek, hogy segítenének a másikon? 

Különböző mértékben vagyunk empatikusak. Ha képesek vagyunk átérezni a másik helyzetét, ha egyáltalán eljut hozzánk az információ, és ha nyitottak vagyunk, és tudunk cselekedni, akkor segítünk. Az például elképesztően érdekes, hogy amikor olyan embereknek mesélek a munkánkról, akikről nem gondolnám, hogy részt vennének ebben, azokról kiderül, hogy mégis segítenének, mert „mindig is akartak jönni”. Aki pedig egyszer eljön, az jön velünk Ukrajnába újra és újra. Szerintem az emberek nem tudják, hogy milyen jó dolog segíteni. Illetve ez egy kicsit ilyen magyar furcsaság, hogy azt hisszük, nem lehetünk büszkék, mert az visszatetszést kelt. Csöndben kell segíteni.

Persze, én sem azt gondolom, hogy verje a mellét valaki, de igenis legyen büszke arra, hogy segít, és érezze jól magát miatta, mert ez ettől működik. Az jutalmazó érzés, hogy én adtam a másiknak.

Akkor is, ha nem verem nagy dobra, akkor is jobban érzem magam tőle. Az szintén érdekes, hogy azok az orvosok, szakemberek, akik járnak ki velünk, azt mondják, milyen érdekes, hogy otthon is segít a munkájával, megfizetik érte, velünk pedig ingyen dolgozik, de az sokkal jobban feltölti. Van egy kollégánk, aki embertelen sokat dolgozik, osztályt vezet, és utána ő meg azt mondja, hogy neki Ukrajnába jönni segíteni a wellness.

És értem, hogy miről beszél, mert egész másképp tölt fel bennünket egy ilyen út. A másik pedig a közösség, a szolidaritás. Olyan emberek verődnek össze egy-egy ilyen helyzetben, akik amúgy nem találkoznának egymással. Iszonyú feltöltő és pozitív érzés, hogy együtt segítünk mindnyájan.

Szolidaritás szempontjából volt bármilyen pozitív hatása ennek a háborúnak a magyar társadalomra?

Ezt évek múlva jobban lehet majd látni, én most azt mondom: lehetett volna. De mivel a magyar társadalom számtalan téren megosztott és megosztható, ezért nem sikerült a szolidaritást fenntartani. Az emberek egy része még mindig nem tud különbséget tenni jó és rossz között, és sajnos nem lettünk együttérzőbbek össztársadalmi szinten. Hogy ez miért alakulhatott így, arra a válasz Judith Herman Trauma és gyógyulás című könyvében egy gondolat, amit sokszor szoktam idézni: 

„Csábító lehetőség az elkövető oldalára állni, hiszen az elkövető mindössze annyit kér a kívülállótól, hogy ne tegyen semmit. Arra az egyetemes emberi vágyra apellál, hogy a rosszat senki sem akarja meglátni, meghallani vagy kimondani.

Ezzel szemben az áldozat arra kéri a kívülállót, hogy ossza meg vele a fájdalma terhét. Az áldozat cselekvést, elköteleződést és emlékezést követel.” Együttérezni a másik traumájával, elfogadni, hogy a világban vannak rossz és kiszámíthatatlan dolgok, borzasztóan fájdalmas és nehéz. Ezt pedig nem mindenki tudja vagy akarja bevállalni. 

Sajnos a háborútól függetlenül is vannak a magyar társadalmat érintő súlyos kérdések, az egyikről ebben a cikkünkben írtunk.