Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ne várjuk a gyerektől, hogy hallgasson ránk, ha mi sem vesszük komolyan magunkat! A szófogadás elérésének kulcsa, hogy a szülő ki van békülve saját vezető szerepével.
Tudjuk, az idő eltorzítja az emlékeket, és minden nemzedék elmondja, hogy „bezzeg a régi időkben”! Érdemes óvatosan kezelni ezeket a benyomásokat, a gyereknevelésben pedig különösen, mert bár most sem minden fenékig tejfel, jó néhány példát mondhatnánk rá, hogy bizonyos dolgokban ügyesebbek, tudatosabbak vagyunk. Ám azért van egy téma, aminél nehéz nem mondani, hogy „bezzeg régen”. Úgy tűnik, a szüleink is úgy emlékeznek, régebben mintha inkább szót fogadtak volna a gyerekek, és a mai felnőtteknek is úgy rémlik, mintha nem pergett volna le ennyire, mikor anya, apa huszadjára szólt. Illetve nem szólt huszadjára, mert azért nagyjából harmadjára megtettük, amit kért, ha csúnyán is nézett, már elsőre-másodikra.
Na persze, régen is voltak átok rossz kölykök, és ma is vannak olyanok, akik már-már túlságosan is meg akarnak felelni. De annyi biztos: temérdek szülő számol be róla, hogy szeretné valamiféle középút alapján nevelni a gyerekét, nem is katonai szigorral, de nem is teljes káoszban, és sok mindent szívesen egyeztet vele demokratikusan, de azért bizonyos dolgokat neki kell megmondania, és ezekben nem ártana, ha hallgatna rá a gyerek. De nem teszi. Elhangzik egyszer, kétszer, ötször, hogy „ne az ágyban egyél, gyere az asztalhoz”, vagy valami egyéb egyszerű dolog, és a csemete pont úgy csinálja tovább, mintha nem is hallotta volna. Vajon mi lehet ennek az oka, és min kellene változtatnunk?
A problémának van technikai és mélyebb szintje is. Annak, hogy manapság ilyen sokan élik meg, hogy nem hallgat rájuk a gyerek, minden bizonnyal ott lapul a mélyén egy értékrendi átalakulás, amiben most még sok az ellentmondásosság. A mai szülők jelentős része érzi, hogy gyerekkorukban túl sok szorongást ültettek el bennük, és a gyereknek szeretnének valami mást adni. Nem akarják, hogy féljen tőlük, nem akarnak valamiféle „azért, mert én azt mondtam” tekintélyek lenni a szemükben. Ahogy szeretjük, ha a főnökünk emberszámba vesz, és menekülünk (ha tehetjük) arról a helyről, ahol görcsbe rándul a gyomrunk tőle, úgy a gyerekünknek is azt kívánjuk, érezze magát biztonságban velünk, ad abszurdum még akkor is, ha éppen rossz fát tett a tűzre.
Tehát tudjuk, mitől szeretnénk szabadulni a múltból, de nem mindig világos, hogyan lehet mégis megőrizni a szükséges határozottságot, a vezető szerepet. Hiszen a szülő felelőssége, hogy döntsön, hogy következményeket állítson. Egy szó, mint száz: ambivalensek vagyunk a vezetés, a tekintély témájával. És ezt nyilván érzi a gyerek, és ha így vagyunk mélyen belül, akkor ez a probléma nem illan el egy szempillantás alatt, adott esetben bármilyen erélyesen is szólunk a gyerekre. Ha gondunk van a vezetés-vezetettség témájával, akkor ezt el kell rendeznünk magunkban, ahhoz, hogy hitelesek legyünk a gyerek szemében, mikor rászólunk. El kell hinnünk, hogy az, hogy néha nemet mondunk, és hogy ő ennek nem örül, nem szeretetlenség, nem lelketlenség, hanem a szülői szerep vállalása.
Vannak ennél konkrétabb, gyakorlatiasabb kérdések is. Ki ne látott volna sok jelenetet, hogy a szülő szólt a gyereknek, „ne menj oda”, „tedd azt le” stb., a poronty folytatta, mintha el sem hangzott volna a felszólítás, a szülő elismételte párszor, majd, mivel nem talált meghallgatásra, legyintett vagy morgott egyet, és annyiban hagyta. Ez csak azt mutatja, értelmes gyerekről volt szó. Miért reagálna, ha megtanulta: nem történik semmi, ha nem teszi? Néha esetleg dühbe gurul a szülő, de azt sosem lehet előre tudni, mikor, az esetek többségében nem, és addig még érdemes folytatni, amit elkezdtünk – így néz ki a történet a gyerek szemszögéből.
Mielőtt elővennénk a durva oldalunkat, és rögtön pofonokat és büntetéseket vizionálnánk: nem erről van szó. Úgy kezdődik, hogy mikor a totyogónak mondunk valamit, akkor azzal együtt vele csináljuk is. „Most indulunk”, közben kézen fogjuk, és megyünk. A három évest már nem fogjuk mindig kézen, lehet, hogy szólunk neki, hogy „gyere fürdeni”, de ha nem jön, nem kell csodálkoznunk, hanem odamegyünk, és visszük. Nincs értelme ötödszörre is bekiabálnunk a szobába, hogy „gyere mááár”. És amikor már elvárható, hogy önállóan is megtegyen valamit, akkor kérünk egyszer, megismételjük, és ha nincs reakció, akkor csak azt ne, hogy még tízszer mondjuk, majd annyiban hagyjuk, vagy elkezdünk üvölteni és fenyegetőzni.
Sokszor elég, ha kontaktusba lépünk a gyerekkel, leguggolunk elé, a szemébe nézünk, és megkérdezzük: mit kértem az előbb? Nincs fenyegetés, sem agresszió, de érti, hogy reagálni kell. Van, amikor helye van, hogy következményt helyezzünk kilátásba, de ennek akkor van értelme, ha reális, arányos, és be is tartjuk. És van olyan is, hogy egyezkedünk: megkéri, hadd csússzon még egyszer le a csúszdán, és rábólintunk, utána pedig kézen fogjuk, és indulunk. Lényeg, hogy valami történik, nem úgy folytatódik, mintha nem is szóltunk volna.
A fő oka annak, ha nem fogad szót a gyerek, hogy a szülő sem veszi komolyan magát. Szeretné, ha szót fogadna, de ő sem hiszi, hogy szót kell fogadnia. Ha szeretnénk, hogy ne peregjenek le a szavaink, akkor álljunk meg, és szelíden, de ragaszkodjunk hozzá, hogy reagáljon ránk. Ha mi is természetesnek vesszük a válasz hiányát, nem vethetjük a gyerek szemére, hogy ő is ezt teszi.
Cziglán Karolina pszichológus
