Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A mesekönyvben, derült égből villámcsapás, előkerült Hitler. Az ötéves kérdez, én hirtelen köpni, nyelni nem tudtam.
Álmomban sem gondoltam, hogy ötéves lesz a kislányom, amikor először beszélek neki Hitlerről. És most mégis megesett. Történt ugyanis, hogy húsvétra az egyik legzseniálisabb kortárs magyar írónő, Tóth Krisztina legújabb, Felhőmesék című mesekönyvét tojta a nyuszi.
Éppen a könyv utolsó meséjét, A majdnem százéves bácsit olvasom fel az ötévesemnek, - előtte nem olvastam el a meséket – amikor a történet egy pontján, mint derült égről a villámcsapás, előkerül Hitler neve. Először köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől, és ezt valószínűleg kislányom is érzékelte, és egyből lecsapott rá. Ez volt a kontextus:
"Egy alkalommal Lili, amikor az iskolában Hitlerről tanultak, megkérdezte Péter bácsit, mit mondana Hitlernek, ha találkozna vele. Arra volt kíváncsi, hogy szóba állna-e Péter bácsi azzal az emberrel, aki elpusztította a szüleit és a testvéreit.
- Azt mondanám neki - hunyorított Péter bácsi -, hogy juszt is itt vagyok! - azzal ment tovább, mert várta őt a cirmos kandúr meg a kajla vizsla."
Kislányom rögtön le is csapott a témára, és élénken elkezdett Hitlerről kérdezősködni.
- Ki volt Hitler?; Miért volt gonosz?; Hogy lett gonosz?; Ha ilyen gonosz volt, egyáltalán miért létezett?; És mikor halt meg?; Ugye már nem létezik?; Mit jelent Hitler neve?
Az írónő okosan csak megemlíti Hitler nevét, és egy pár információt csepegtet el: a szülőre bízza, hogy mennyit beszél a világtörténelem egyik, ha nem a legtragikusabb történéséről.
Záporoztak a kérdések, és mivel az én családom tagjai is meghaltak az egyik koncentrációs táborban, különösen érzékenyen érintett a pillanat. Mert igen, beszélnünk kell a témáról, de magam sem voltam rá felkészülve, hogy csupán ötéves lesz a lányom, amikor Hitlerről tudomást szerez. Nem volt visszaút, és beszélni kezdtem, de csak annyit, amennyit kérdezett. Azt gondolom, válaszolnunk kell a gyerekek minden kérdésére – a legjobb tudásunk szerint. Őszintén. De csak annyit mondjunk, amennyit fel tud dolgozni, amivel meg tud birkózni.
De hogyan tudná feldolgozni azt a tudást egy gyerek, ami még egy felnőttet is megvisel? Ami egy felnőtt számára is feldolgozhatatlan. Ami felfoghatatlan. Hogy volt egy iszonyatos ember, aki több millió embert pusztított el. Hogyan lehet olyan kérdésekre válaszolni egy ötévesnek, amire magunk sem tudjuk a választ? Hogy hogyan válik egy ember mérhetetlenül gonosszá? És hogy mi indokolja egy ilyen határtalanul gonosz ember létezését? Feltette az élet nagy kérdéseit, amire mi, felnőttek is csak keressük a válaszokat, és mi is szeretnénk megtudni, hogy mi vitt rá egy embert mindarra, amit ma holokausztnak hívunk.
Megkérdeztem egy gyerekpszichológust, hogyan készülhetünk fel az efféle kérdésekre, és hogy beszéljünk a tabukról. Fukker Ágnes szerint ez teljesen anyuka, illetve világképfüggő. Amit azonban jó, ha mindenki megfogad: ilyen kisgyerekeknél az a legcélravezetőbb, ha mindig csak keveset mondunk, hogy ne ijesszük meg a gyereket a temérdek információval, és fel tudja dolgozni a kapott tudnivalókat.
Meg lehet közelíteni például olyan irányból, hogy vannak, aki butaságokat csinálnak. Abban az időben túl sokan hittek egy butaságban, és sok szörnyű dolgot meg lehetett tenni emiatt. Hitler mindig többet és többet akart, azt, hogy minél hatalmasabb legyen a birodalom, amin uralkodhat, stb.
Az élet alapvető dolgaira is rávilágíthatunk: létezik a gonosz és létezik a jó. Az embereknek van szabad akaratuk, és ők döntik el, hogy mit kezdenek magukkal. Jóra vagy rosszra fordítják a birtokukban lévő tudást. És persze nem árt a jelenről és a jövőről is beszélni: arról, hogy a mi életünkben arra törekszünk, hogy ne történjen ehhez hasonló soha többé, és ahol fájdalom és szomorúság van, ott igyekezzünk enyhíteni azt. Figyelni kell mindig, és ha azt sejtjük, hogy valami nem jó irányba megy, akkor szólni kell, tiltakozni, szót kell emelnünk, ha látjuk, hogy valakit bántanak.
És hogyan néz ki ez a gyakorlatban? Nagyon ott kell lenni, nem csak testben, hanem lélekben: figyelni kell a gyerek reakcióit – amikor elhallgat, vagy egy kicsit megáll abban, amit csinált, akkor biztosan olyat hallott, ami megérintette, lefagyasztotta. Ekkor vissza kell kérdezni, illetve elmondani, hogy szerintünk itt volt valami, amit lehet, hogy nem értett, esetleg visszakérdezni, hogy minden oké-e, minden világos-e. Esetleg egy másik alkalommal visszatérhetünk a kérdéses részre, de semmiképp se erőltessük, nem kell egyben ledarálni a második világháborút, sőt.
Törekedjünk rá, hogy kevés információt közöljünk, azt egyszerűen tegyük, és hagyjuk, hogy kérdezzen, legyenek a kérdései a mi sorvezetőnk.
