A gyereknevelésben a következetesség az egyik leggyakrabban használt, de a szülőkből leginkább gondterhelt sóhajtozást kiváltó szó. Igaz, félreértések is fűződnek hozzá.
A következetesség átláthatóságot, a következmények kiszámíthatóságát jelenti a gyerek számára, és azt, hogy nem írják felül a szülő hangulatai, illetve a szülő és gyerek közti érzelmi játszmák a közösen lefektetett szabályokat.
De azt nem jelenti, hogy "amit mondtam, a körülményektől, időközben történt változásoktól függetlenül szó szerint úgy kell, hogy bekövetkezzen", és nem mond ellent a rugalmasságnak sem. Ha például beígértem jutalomként, hogyha lefordít nekem egy szöveget németre, kap egy koncertjegyet, nem válok attól következetlenné, ha rábólintok, hogy lecserélje a jutalmát valami hasonló nagyságrendűre, mert időközben rájött, inkább másra vágyna.
Akkor sem vesztem el a hitelem, ha alkalmazkodom egy közben felmerülő körülményhez: például szobafogságot „ígértem”, de közben kiderült, hogy abban az időben megy az osztály színházba, és elhalasztjuk két nappal a megbeszélt büntetést. Ám ha csak azért, mert épp jókedvemben csípett el a gyerek, mosolyogva legyintek, és azt mondom, na jó, akkor hagyjuk a szobafogságot, akkor következetlen voltam, mert valami most nem fontos számomra, ami a büntetés kiszabásakor még annak tűnt, és a kettő között csakis a lelkiállapotom tesz különbséget. Innentől kezdve a gyerek nem tudja, mire számítson, mert a szülő hangulatán múlik, egy hiba súlyosnak minősül vagy sem.
És ez az egyik kulcsa annak, hogy miért is olyan nehéz szinte mindenki számára következetesnek lenni. Amikor kiszabunk egy büntetést, általában dühösek vagyunk, vagy legalábbis borúsak, mert vagy éppen rossz fát tett a gyerek a tűzre, vagy arról beszélünk, ha ezt vagy azt meg meri tenni, akkor... tehát elképzeljük a szabályszegést, és kellőképp bele is éljük magunkat előre.
Ám amikor túl vagyunk rajta, és eltelt egy pár nap, és akkor kéne foganatosítani, hogy most nem jöhet velünk, hogy most nem kapja meg a zsebpénzt, akkor már inkább arra vágynánk, hogy álljon helyre a kapcsolat, a jó hangulat. A gyerek pláne ugyanezt szeretné, azaz a felszín alatt találkoznak a vágyaink, és keresik, hogyan köthetnének cinkos egyezséget. A szülő feladata pedig az lenne, hogy ne engedjen a csábításnak, hanem a hosszú távú közös érdekeikre figyeljen.
Az egyik kulcs az lehet, ha megértjük, hogy nem kell dühösnek lennünk ahhoz, hogy tartsuk magunkat a megbeszélt következményekhez. Jobb is, ha a következmény, mint a büntetés szót használjuk, mert utóbbi azt sugallja, hogy valamit azért teszünk, hogy neki rossz legyen. Holott azért tesszük, hogy hosszú távon mindenkinek jó legyen. Ha nagyon nehéz betartanunk, amit ígértünk, lehet, hogy nem a megfelelő következményt találtuk ki.
Amikor már tizenéves a gyerek, az a legjobb, ha előre megbeszéljük, és vele egyeztetjük a következményeket. Azaz, ha ő maga is vállalja azokat. Olyan ez, mint egy közös szóbeli szerződés. Például szeretne elmenni egy buliba, és megbeszéljük, mik a szabályok, ezeket is egyeztetjük, tehát elmondjuk, mi mit szeretnénk elvárni, lehet, hogy neki lesz egy elfogadható kifogása valamelyik ponttal kapcsolatban, akkor egyeztetünk, módosítunk rajta.
A gyerek is motivált a kompromisszum létrehozásában, hiszen egyezségre kell jutnunk ahhoz, hogy megkapja, amit akar, azaz elengedjük. És mindegyikhez tegyük hozzá közösen, mi lesz a következmény, ha nem tartja be. Akkor lesz könnyű (na jó: könnyebb) betartani, ha értelmes és logikus a kapcsolat esemény és büntetés között. Ha részegen jön haza, akkor annak nincs sok köze ahhoz, hogy következő héten nem kap zsebpénzt vagy le kell nyírnia a füvet. Annak ahhoz van köze, hogy egy ideig nem engedjük el hasonló eseményre, mert ezek szerint még nem érett meg rá.
Vannak bizonyos dolgok, amik nem jó büntetések. Bármennyire is adja magát, szerencsés kihagyni az anyagiakat az egész történetből, mert nem jó, ha hangsúlyossá válik a családban a téma, és minden arról kezd szólni, hogy ki mire mennyi pénzt kap. Másrészt nem is konkrét büntetés. Ha nem kap zsebpénzt, akkor vajon mit nem vesz meg magának: lehet, hogy nem vesz uzsonnát az iskolában, vagy az angoltanfolyamhoz nem veszi meg a könyvet, nekünk azonban nem kimondottan ez volt a célunk. Inkább legyen a következmény, hogy bizonyos jogokat megkap, ha betartja a szabályokat, és nem kap meg egyelőre, ha nem tartotta be. Ez azért jó, mert így a büntetés nem olyan kontrollfunkció, amit a szülő egyedül tart a kezében, hanem ellenkezőleg: a tini annál nagyobb szabadságra tesz szert, minél inkább követi a szabályokat.
Minden életkorban fontos a következetesség: kicsiként a gyerek biztonságérzetéhez, nagyobbacskaként pedig éppen az autonómia megéléséhez: ha átláthatóak a szabályok, nem pedig a szülő hangulata és érzelmei diktálnak, akkor az a gyereknek is ad egy jó értelemben vett, korlátokkal körülhatárolt szabadságot.
Cziglán Karolina
pszichológus
