Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A kislányok közti harc, a kavarás és a napi társasági hiszti ebben a korban normális és szükségszerű. De én a hajamat tépem tőle.
Hetek óta felfokozott lelkiállapotban ér haza a tízéves lányom az iskolából, és csak úgy dől belőle a szó. Hatalmas konfliktusokról számol be: ki, kivel, mit csinált, mit mondott, és mi volt rá a csattanós válasz. Látszik, hogy érzelmileg mélyen benne van ezekben a dolgokban, de hiába figyeltem nagyon, nem derült ki semmi különös. Nem bántják, nem közösítik ki, és nincs is a dolognak egyértelmű okozója vagy kárvallottja, de még tartós sztorija sem. Egyszerűen csak beindult az osztályban a lányok között a cicaharc.
Mint egy szappanoperának, minden egyes napnak megvan a maga nagy eseménye és konfliktusa, és ennek megfelelően főszereplője, győztese és vesztese, valamint az egyik, illetve másik oldal klikkje, sleppje, akik ugyanolyan szívvel-lélekkel beleállnak a világra (bár leginkább csak aznapra) szóló botrányba, mint a közvetlen érintettek. És persze borzasztóan undokok a másik térfélen állókkal.
A klikkek szerencsére állandó mozgásban vannak, szó sincs két részre szakadt osztályról, minden nap másik konfliktusba és másik térfélre fújja a lányokat a szél, ami bizonyos szempontból mégiscsak szerencse. Egy azonban mindig állandó: a barátnőpárok mindig együtt mozognak, mert az már-már kőbe van vésve, hogy ki kinek a barátnője, és jaj annak, aki közéjük merészel állni. A legtöbb konfliktus is ebből adódik: valaki játszani szeretne a barátnőpár egyik felével, aki szívesen benne is lenne a dologban, a másik viszont olyan féltékenységi jelenetet rendez valami mondvacsinált ürüggyel, mintha legalább is a házasságát kellene megmentenie a gonosz harmadiktól.
Világosan emlékszem, hogy ennyi idős korunkban éppen ugyanez történt velünk is, vagyis pontosabban ugyanezt csináltuk mi is, mert végeredményben mégsem valami titokzatos külső erő játszott velünk, hanem mi alakítottuk így a dolgokat az osztályban. A lányok. Ugyanez a barátnő-féltékenység ment, ugyanezekkel az alattomos kis furkálódásokkal, és nagyon kellett vigyázni, hogy ki, kinek, mit mond, mert egy perc alatt megfordulhatott a széljárás. Még így utólag, évtizedekkel később is nehéz szeretni ezt az időszakot.
Ez mennyire természetes?
Végül nem bírtam tovább, és megkérdeztem egy gyermekpszichológust, hogy mi lehet az oka, miért nem tudnak békében együtt játszani a tízéves kislányok, miért kell mindig furkálódniuk? Peer Krisztina szerint éppen ennek van itt az ideje (mély sóhaj). Ilyenkor, tízéves kor körül ugyanis a cuki kislányunk már javában fent ül a prepubertás kor/kiskamasz kor érzelmi hullámvasútján. Egy csomó tényező játszik közre abban, hogy nem valami békés időszak ez a lányok életében; de az is előfordul, hogy a dolgok csak úgy történnek velük, ők meg túlreagálják.
Például, minél nagyobbak és okosabbak, annál cizelláltabbakká válnak az érzelmeik. Ha valami miatt rossz érzéseik vannak, már nem rejtik véka alá, hanem megpróbálnak a végére járni. Csak hát az eszközeik még nem igazán kifinomultak ilyenkor, és nem mindig sikerül úgy szólni a másikhoz, hogy az ne legyen további konfliktusok forrása.
Minden változik
Ebben az életkorban a baráti kapcsolatok is átalakulnak. Amíg kisebb korban a lányok kettesével játszanak, és a barátságokat a külső körülmények alakítják (például, hogy közel laknak egymáshoz), a kiskamaszok már igenis értékek mentén választanak maguknak „párt” (legyen az bármilyen banális érték is, például mindketten szeretik a Barbie: Titkos ügynökök című opust). Tízéves kor körül azonban ez is elkezd átalakulni, a páros (szakszóval: diadikus) kapcsolatok kezdenek kinyílni, és ahogy a fiúk, most már a lányok is inkább csapatokba verődnek a páros pusmogások helyett.
Ugyanebben a korban javul a gyerekek kommunikációs és empátiás készsége is. Képessé válnak arra, hogy másokat is meg tudjanak hallgatni, mások szempontjait is át tudják venni. A kortárs csoportnak való megfelelés, hogy befogadják-e a csapatba vagy sem, az identitás fejlődése szempontjából nagyon-nagyon fontos. Azt a kitüntetett figyelmet és rajongást, amivel a gyerek korábban a tanító nénijét ajándékozta meg, ezentúl az osztálytársai, barátnői kapják.
Tanulóidő
A helyzet tehát az, hogy ebben a korban nagyon sok minden megváltozik a lányokban, és ezeket a változásokat próbálják jól-rosszul lereagálni. Csakhogy még nem igazán tudják, hogyan kell ezt jól csinálni, hogyan kell jól viszonyulni másokhoz, ezért próbálkoznak – és igen, sokszor melléfognak.
Nagyban múlik a családi mintán is, hogy hogyan kezeli a gyerek ezeket a helyzeteket. Mint a gyereknevelésben általában, így a barátkozás terén is nagyon fontos, hogy milyen példát lát a kislány: vannak-e egyáltalán barátnői az anyjának, meg tudja-e figyelni, hogyan viselkednek egymással, hogyan tudnak együttműködni, és ha konfliktus van, hogyan tudják elsimítani.
Peer Krisztina szerint szülőként valójában nem is kell idegeskedni a gyerek barátkozással kapcsolatos konfliktusai miatt, inkább örülni kell, ha a kislány ilyen szituációkba keveredik, mert az azt jelenti, hogy barátkozik, ügyesen tud nyitni a kortársai felé, keresi velük a kapcsolatot, és nyilván meg is fogja találni ahelyett, hogy magányosan szorongna.
Ezt tehetjük szülőként
- Figyelnünk kell arra, hogy mintát nyújtunk gyermekeink számára akkor is, amikor éppen barátnőzünk. Ezért fontos arra figyelnünk, hogy a viselkedésünk akaratunk ellenére is beépül a gyerek viselkedésrepertoárjába.
- És az is fontos, mi hogyan vélekedünk az ő barátságairól.
- Például nem tanácsos szidnunk a gyerek barátnőjét, akkor sem, ha a gyerek éppen azt teszi.
Ő megteheti, mi nem. Ráadásul percenként változik a helyzet, és nem jó belefutni, hogy mi még fújunk a barátnőre, ők pedig már ismét elválaszthatatlanok. - Engedjük neki(k), hogy önállóan megküzdjenek a problémahelyzettel.
- Tanítsuk nekik a problémamegoldást, konfliktuskezelést családon belül is – leginkább példamutatással.
Ezt tehetjük pedagógusként
A tanítók, tanárok is sokat tehetnek azért, hogy a mindennapos cicaharc és a mini konfliktusok normális mederbe terelődjenek, és ne lépjenek át bizonyos határokat. Az osztályfőnök például tudatosan bevethet különböző csapatépítési technikákat, önismereti, problémamegoldó, vagy konfliktuskezelő gyakorlatokat, vagy szemezgethet az élménypedagógia tárházából. A lényeg, hogy az osztályra csoportként tekintsen, és ne mint csupán gyerekek összességére. Így elérheti, hogy a gyerekek is csapatként tekintsenek a saját osztályukra.
