A tininek is szüksége van szülőkre, még ha nem is tud egyértelmű igennel felelni mindig, hogy szereti-e őket. De ennek már nincsenek egyértelmű jelei.
Sokan érzik, hogy a tizenéves gyerek rettenetesen távol került tőlük, és nehéz megragadni, mikor és hogyan is történt ez. Az ovissal, a kisiskolással is voltak viták, akár hangos balhék is, de aztán mindig helyreállt a béke. Persze, a szülőben továbbra sem kérdőjeleződik meg, hogy a gyereke számára a legfontosabb a világon, és a tininek is szüksége van a szülőkre (még ha arra nem is tudna egyértelmű igennel felelni minden pillanatban, hogy szereti-e őket), de mintha ez amolyan rejtett tudás lenne, aminek már nincsenek egyértelmű jelei.
Ha kamaszodik a gyerek, előfordulhat, hogy kissé hideggé, rideggé válik otthon a légkör, hogy nincsenek látható megnyilvánulásai a szeretetnek.
Szenved ettől a szülő és szenved a gyerek. Attól nehéz ez, hogy már sok olyan gesztus elveszítette a létjogosultságát, amik korábban oldották a feszültséget és csökkentették a távolságot. Van tini, aki elhúzza a fejét a puszi elől, öleléstől, buksi simogatásról rég óta szó sem lehet. A humor van, akinél hat, de van, aki csak megsértődik, gúnyt hall ki belőle. Olykor a dicséretre is csak vállvonás a válasz, vagy, hogy „nem érdekel a véleményed”. Nem minden családban van így, egyes szerencséseknél még a gyerek jön oda, és ad puszit, de nem ritka, hogy a fent vázolt hangulat uralkodik el, noha a szülő úgy érzi, megtett mindent, hogy ne így legyen.
Hogy ezt hogyan lehet oldani, annak persze egyéni útjai vannak, és nyilván sokfélét mondanának a fiatalok, ha megkérdeznénk, mi bántja őket, miért érzik távol a szüleiket. De egy alapvető feltétele mindenképp van annak, hogy jóban legyünk a kamasszal: komolyan kell venni. És ez egyáltalán nem könnyű!
A tini sokszor magabiztosan, sőt, pökhendien tesz olyan kijelentéseket, amiket a szülő tapasztaltságának köszönhetően árnyaltabban lát. Tudja, hogy nem olyan egyértelmű az, ahogy a fiatal látja. Aztán olyasmikért rajong, ami a szülő szerint gagyi, értéktelen. Nem azzal foglalkozik, ami anya és apa szerint fontos, viszont sok időt tölt szerintük értelmetlen dolgokkal.
Panaszkodhatunk, milyen tüskés sündisznók a tinik, de ha a fent felsoroltak dominálnak a viszonyulásunkban, akkor nem csoda, ha bezárkózik, ha nem olyan meghitt és bensőséges otthon a légkör, és a viszonyulást a gyerek akkor is érzi, ha nem mondunk semmit, csak összeszorítjuk a szánkat, ahogy bekapcsolja kedvenc zenéjét.
De mégis mit lehet tenni? Hazudjunk, játsszuk meg magunkat? Nem, hanem első lépésben gondoljunk arra, milyen volt, mikor még kicsi volt. Mutatta a színes krikszkrakszokat, és mi tiszta szívvel tudtunk úgy reagálni, hogy „milyen szépet rajzoltál!” Megosztotta velünk elképzeléseit a világról, amik bizonyára távol álltak a mi felnőtt gondolatainktól, de természetesnek vettük, hiszen gyerek, és örültünk, hogy milyen szuper gondolatai vannak, milyen aranyosan elmondja.
És ez nem lesajnáló öröm volt, legalábbis jó esetben nem az, hanem beleláttuk, hogy ha most ilyet rajzol, ilyet gondol, akkor még mi minden lehet ebből. Őszintén tetszett, mert ahhoz mértük, hogy gyerek.
Sok szülő megőrzi azt a képességét a kamasz gyereknél is, hogy azt várja tőle, egészséges kamasz legyen, nem pedig azt, hogy egészséges felnőtt – noha még nem az. Aki így közelít hozzá, sokkal inkább leli benne örömét. De valahogy, amikor eléri a tizenéves kort a gyerek, a szülő elkezd szorongani. Elkezdi figyelni, ha most itt tart, mi lesz ebből a fiatalból felnőttként. Mert ugye hamarosan az lesz. Szeretne megnyugtatást, hogy már most olyan lelkiismeretes, felelős, udvarias, tisztelettudó, kitartó, mint amire szüksége lesz majd, ha felnőttként helyt akar állni a világban.
Csakhogy a tizenéves még nem felnőtt, és a jól fejlődő, egészséges kamasz nem olyan, mint egy egészséges huszonéves. Nem, még dolga van addig. Sokféle dolga, például az, hogy beleélje magát idealisztikus elképzelésekbe, szenvedélyesen érveljen elvek mellett. Ennek persze eredménye, hogy nem igazán látja a másik oldal igazát, de ez életkori sajátosság. Majd meglátja, de először azt kell kipróbálnia, milyen, ha teljes szívvel, testtel odaáll egy igazság mellé.
Aztán kell, hogy rajongjon. Úgy tud azonosulni, és magába szippantani értékeket, illetve elképzelni, milyen lenne, ha ő is ilyen volna, ha valakiért kritikátlanul odavan. A szülő számára érthetetlen, miért éppen valami gagyi sztárért, vagy egy B kategóriás film főhőséért. Általában épp azért, mert sematikusan mutat be valamit, ami a gyerek számára vonzó. Érthető, hogy könnyebb rajongani valamiért, ami egyértelmű és karakteres. Kell, hogy sokat-sokat beszélgessen a barátaival. Akár a tanulás rovására. Így csiszolódik annak megfogalmazása, ki ő, így alakul, fejlődik az identitása.
Nem szükséges, hogy mindennel egyetértsünk, amit a gyerek mond, és ugyanazt szeressük, amit ő. De az igen, hogy értsük meg, ő miért úgy látja, neki mi vonzó benne. Azaz érdekeljen minket a világa, és tekintsünk rá tisztelettel. Ha így viszonyulunk hozzá, azt érzi a fiatal, és ez kapukat nyit szülő és gyerek között.
Cziglán Karolina
pszichológus
